Az ének első része a Fiúisten örökkévalóságáról szól: ő „az Atyával és Szentlélekkel együtt egy kezdetnélküli” Ige. Megvalljuk, hogy a Szentháromság egyik személyeként Jézus Krisztus az ő isteni mivoltában valóban kezdet nélküli. Egyházunkban mindennap elmondjuk, ünnepélyes alkalmakkor pedig elénekeljük a Szent Liturgiában a Hitvallást (vagyis a Hiszekegyet). Az istentiszteleti rend még két további alkalomra írja elő az elimádkozását: az esti és az éjféli zsolozsmában. Így szinte átitatódunk az előbbi módon megénekelt tanítás másik formájával: Jézus Krisztus „öröktől fogva született (…) született és nem teremtetett (…) az Atyával egyvalóságú”. Szó sem lehet tehát arról a tév tanításról, amely azt mond ja, hogy Jézus nem Isten, hanem csak isteni.
Ez egyben át is vezet bennünket a tropár második részéhez: Jézus Krisztus az, „ki a Szűztől a mi üdvözítésünkre született”. Az örök Isten emberré lett. Íme, itt áll előttünk a karácsonyi esemény. A Hitvallás szövegét itt is párhuzamként lehet idézni: „miérettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért mennyből alászállott, és megtestesült a Szentlélektől és Szűz Máriától, és emberré lett”. A Szent Liturgia egyik állandó himnuszában is megénekeljük ezt a tényt Jézusról: „A mi üdvösségünkért a szent Istenszülő és mindenkor szűz Máriától megtestesülni” kegyeskedett. Szó sem lehet tehát arról a másik tévtanításról sem – naponta megénekelt liturgikus hitvallásunk legalábbis éber őrködésre buzdít e téren –, hogy Jézus Krisztus nem valóságos ember.
Énekünk harmadik része a húsvéti misztérium teljességét tárja a szemünk elé: Jézus „önként kegyeskedett a keresztre fölemelkedni, hol a halált elszenvedte”, majd feltámadt, és „dicsőséges feltámadása által föltámasztotta” a holtakat. Vagyis áldott szenvedése, halála és feltámadása által mindannyiunk örök sorsát elrendezte. A második isteni személy, aki tökéletes Istenként tökéletes emberré lett, önként vállalta az áldozati halált. Erre senki és semmi nem kényszerítette, nem is kényszeríthette őt. A mennyei Atya pedig elfogadta áldozatát, így következhetett be dicsőséges feltámadása.
Ez az énekünk komoly buzdítást ad nekünk. Ha az „egy kezdetnélküli” Fiú vállalta az embersorsot, majd az áldozati halált, hogy „dicsőséges feltámadása által” bennünket is üdvözítsen, akkor nem maradhatunk közömbösek iránta. „Énekeljük és imádjuk” őt! Sőt, éljük meg a húsvéti misztériumot (Róm 6,3–11): éljünk vele együtt, meghalva a bűnnek, hogy vele együtt támadhassunk fel az örök életre!
