Lelki cunami

 

A nyolcas erősségű földrengés 2007 áprilisában rázta meg a Salamon-szigeteket, s ezt követte a szökőár, egyes források szerint mintegy tízméteres hullámokkal. Több mint ötven ember halt meg, több száz házat mosott el a víz, ezrek váltak hontalanná a természeti csapás miatt, amely leginkább Gizót érintette. Összeomlott az ottani Szent Péter-székesegyház is, így nagyjából egy évig a közösség egy, a romok mellett felállított sátorban gyűlt össze. Luciano atya olasz önkéntesekkel és a helyiekkel fogott bele az 1964-ben felszentelt katedrális újjáépítésébe. Még az iskola fiútanulói is segítettek. Az alapanyagok Olaszországból érkeztek, meg a harang is, de például az üvegablakok a Fülöp-szigetekről, a mozaikok pedig Kínából származnak. 2011-re készült el teljesen a város szívében álló katedrális.

 

A kopra hazájában

 

Gizo a Salamon-szigetek nyugati tartományának központja, hatezres lakosságával a szigetvilág második legnagyobbja, az első pedig a főváros, a Guadalcanal szigetén található Honiara. A Salamon-szigetek 1978 óta független állam. Mintegy ezer sziget alkotja, de ezek közül nem sokkal több mint háromszáz lakott, és a kilencven százalékban melanéz lakosság száma nem éri el a hatszázezer főt. „Isten, óvd meg Salamon-szigeteinket, partról partra…” – kezdődik a szigetvilág himnusza. Főleg keresztények lakják az országot, negyven százalékban anglikánok, húsz százalékban katolikusok, kis részben protestánsok.

 

„A halászat jelenti az itt élők fő bevételi forrását – meséli Luciano atya –, és az éghajlat lehetővé teszi, hogy trópusi növényeket termesszenek, vagy – kiszárítva a kókuszdió húsát – úgynevezett koprát készítsenek.” Mint mondja, a természet néha kegyetlen hozzájuk, de segít is a túlélésben. „Az emberek egyszerűségben élnek itt, harmóniában a természettel. Dolgoznak, ha nincs túl meleg. Generációról generációra adják át a tudást, hogyan ismerjék fel a szökőár jeleit, miként vészeljék át a csapásokat. Úgy gondolják, hogy a föld és az óceán, ha tisztelik, rendesen bánik az emberrel. Megvannak a rítusaik is, amelyek arra szolgálnak, hogy jóban legyenek a világgal, s különösen nagy tekintélyük van a törzsfőknek. A törzsek védelmet nyújtanak, gondoskodnak a nagycsaládról, ugyanakkor veszélyt is jelentenek, mert olykor nyílt harcot folytatnak másokkal a területükért. De Luciano atya szerint a legnagyobb problémát az emberek elszigeteltsége, a közlekedés és a kommunikáció elégtelensége okozza, s az igazi kihívás az oktatás és az egészségügy terén tapasztalható, persze az evangelizációról már nem is beszélve.


 

Évszázadokig érintetlen

 

A gizói, amely egyike a három Salamon-szigeteki egyházmegyének, az 1960-as évek elején jött létre. Kicsit több mint kilencvenezer ember él itt, közülük tizenhatezren katolikusok, akik többnyire csak kenuval megközelíthető apró falvakban élnek. „Egy-egy falu voltaképp egy-egy családot jelent – mondja a püspök. – Például Vella la Vella szigetén tizennyolc közösség van, nagyjából kétszáz hívővel. Ha az ember mindet be akarja járni, jó egy hétre van szüksége, úgyhogy fontos a csónak és a túrabakancs.” Ilyen sziget-falu-közösség például Kolombangara, Babanga és Ranonga is. Sokáig ismeretlen volt ez a világ az európaiak számára, s a miénktől egészen eltérő kultúra alakult itt ki. De az elzártság miatt az egyes szigetek kultúrája is más és más, és élő, beszélt nyelvből hetven van. Álvaro de Mendaña spanyol hajós volt az első európai, aki elérte a Salamon-szigeteket, 1568-ban.

 

Ausztrál domonkosok 1956-ban érkeztek az egyházmegyébe, melyet valójában ők hoztak létre. Amellett, hogy hirdették az igét, a nővérek tanár- és ápolószerepbe bújtak, majd munkájukba ausztrál és új-zélandi önkéntesek is bekapcsolódtak. Hamarosan katolikus általános iskolákat alapítottak, amelyeket aztán 1978-ban átvett az állam, de azóta az intézmények közül több ismét az egyházmegye fenntartásába került. Közben óvoda is létesült, sőt, lelkipásztori központ alakult, ahol papokat, hitoktatókat képeznek. Domonkos püspökök után az olasz Luciano Capelli volt az első, akit szaléziként az egyházmegye élére helyeztek.

 

Don Boscó-s lelkülettel

 

Luciano atyát 2007 októberében szentelték Gizo püspökévé, de már 1999 óta a Salamon- szigeteken volt: megalapította a honiarai Don Bosco Szakiskolát, és workshopokat tartott elítélteknek. 2000-ben, amikor etnikai konfliktus miatt lázadás tört ki, fel kellett hagynia a munkájával, de később újra a vezetője lett az iskolának, amely kezdetben egy pajtában működött, és tizennyolc tanulóval, köztük hat fogvatartottal indult. Most már több száz gyerek jár ide. Mielőtt a Salamon-szigetekre érkezett, Luciano atya több mint harminc évig – tizennyolc éves korától – a Fülöpszigeteken szolgált, ahol egy ötezres szalézi iskolát működtetett.

 

Ho Daddy Ae! Ke Mamae!

 

„Újabb cunami várható a Salamon-szigeteken, de ezúttal lelki értelemben” – mondták sokan gizói püspökké választásakor. És valóban így lett: ismét megtelt az újjáépített katedrális, sorra nyíltak az iskolák, a kórházak. „Azt hiszem, a legszerencsésebb gyerekek vagyunk a Salamon-szigeteken, mert annyi ajándékot kapunk az olasz önkéntesektől” – mondták néhányan, amikor fogkefét és fogkrémet, valamint könyvet és tollat ajándékoztak nekik Luciano atya jótevői. – „Látszik, hogy komolyan érdekli őket az egészségünk és a tanulásunk.” Rengeteg programot hirdetnek az itt élőknek. Például a Ho Daddy Ae!, avagy Hey, Dad! kezdeményezés férjeknek és apáknak szól. Célja, hogy a férfiak, a feleségükkel együtt, jobban átérezzék szülői szerepüket. Női megfelelője a Ke Mamae!, vagyis a Hey, Mum! projekt, melynek több mint száz résztvevője van. „Persze nem ez, hanem a gyerekeink tesznek bennünket anyává, de a tréning segíthet, hogy még inkább megértsük a küldetésünket” – magyarázza egy aszszony. A család mellett a fiatalság is prioritást élvez a pasztorációban, mert az egyházmegye katolikusainak a felét ők teszik ki: harminc plébániai közösségük alakult. Az együtt járóknak és a jegyespároknak pedig a helyi házaspárok tartanak jegyesoktatást. Fontos az Afrikából származó E4L (Education for Life) program is, mellyel az AIDS ellen küzdenek. „Meg kell változtatnunk az életmódunkat, hogy elkerüljük a HIV-vírust” – jelenti ki Arnold Arabatu, a program egyik résztvevője.

 

A malária, a tüdőgyulladás és a trópusi náthaláz is a térség gyilkos betegségei közé tartoznak. A püspök korábban Teterében, nemrég pedig Nilában is minikórházat építtetett. Nila százötven kilométeres körzetében ez az egyetlen egészség ügyi intézmény. „Korábban, ha egy állapotos nőnek gondja támadt, a hullámok kegyelmében bízva hét órán át kellett a tengeren hánykolódnia ahhoz, hogy láthassa egy orvos” – meséli Luciano atya. De a legtöbben nem ezt az utat választották: inkább kuruzslóhoz fordultak, aki kiűzte belőlük a démonokat… „Túl sok tragédia történt már emiatt” – mondja. Az egykori klinika szörnyű állapotban volt: „Mindent megettek a termeszek, az ágyaknak hiányzott a lábuk, matracok nem is voltak, mindenki hozta a magáét, a szülészet meg… hát csoda, hogy ott bárki is életet adott.” A kórházat kitakarították, helyreállították, felszerelték eszközökkel és gyógyszerekkel. A szakszerű egészségügyi ellátást Maung Chrismianmari orvos és néhány nővér biztosítja.

 

Minden a püspökön múlik

 

Ám nem csupán az orvosok, a papok is kevesen vannak. „Amikor felszenteltek, két pap volt az egyházmegyémben, egyikük azonban meghalt, azaz elvesztettem a papjaim ötven százalékát, de nemsokára megdupláztam a számukat, mert megint ketten vannak” – fejtegeti a püspök. Ez persze még mindig kevés, ezért úgy érzi, a legfőbb feladata, hogy támogassa a képzésüket, s minél inkább bevonja a világiakat az egyház munkájába. De miközben hivatások támasztásán dolgozik (tízen már komolyan készülnek a papságra), néhány évre innen-onnan papokat „kölcsönzött” az egyházmegyébe: volt, aki a Fülöp-szigetekről jött, és akadt, aki Mianmarból. Így már tucatnyian vannak, s gyarapodnak a hitoktatók is. „Minden a püspökön múlik” – ezt vallja.

 

Persze néha ő is elkedvetlenedik. A kórházépítés idején egy reggel úgy ébredt, hogy minden baja van, tele a szeme porral, ezért elhatározta, hogy aznap pihenni fog, még a misét sem tartja meg. Ám ekkor kinézett az ablakon, és meglátta az önkénteseit, akik ugyanolyan fáradtan, mint ő, betont kevertek, tetőt ácsoltak. Úgy elszégyellte magát, hogy már ment is ki segíteni. „A régi misszionáriusok élvezték, amit csinálnak, de gyakrabban letörtek, mert itt, a világ végén hiányzott az őket ideküldő egyház valódi támogatása” – mondja. – „Én évente hazamegyek Olaszországba, hogy tartsam a kapcsolatot az egyházammal, meg hogy köszönetet mondjak a több száz önkéntesnek, aki eddig segített. Ők inspirálnak engem.”