Néhány perc, néhány kilométer. Elindulunk Szombathelyről, semmi nem figyelmeztet, hogy már Ausztriában járunk. Valami mégis megváltozik körülöttünk – nem a táj, hiszen sík és dombos-hegyes vidékek váltják egymást –, a rendezettség tűnik fel. S nemcsak a környezetben, hanem mintha a lelkekben is…
Mersits Piroska képei
A valóság a művész számára ürügy. Szeretnivaló gyermeki együgyűség, amelyet érzékenységével – másként: alkotásával – megsimít, hogy megmutassa: ember, nézz és láss a valóság valósága felé!
Napok óta festményekkel a szememben – eszemben, érzelmeimben, idegeimben – járok-kelek. Az Operaház emeleti szalonjában függenek a falon, s hordom magamban e meglebbent mozdulatokat és szerteremegő színeket. Lehet-e anatómiailag tökéletesebben ábrázolni a kissé felhúzott vállú, piros labdát gurító, suta gyerekalakot, mint e néhány – szeretettől mármár kifacsart – ecsetvonással, ahogyan Mersits Piroska Labda című festményén látható. S lehet- e átúszni úgy az egyébként hideg kék színnek meleg szenvedélyességbe, ha nem Maeterlinck boldog kék madaraként röppen – pedig Mersits Piroska aligha volt boldog a valóság „itteni” oldalán. S mégis röptet minket a művész, tájban, sokszor emberek nélkül, akiket odaképzelünk.
Azért, mert pap volt
A második világháború végén, 1945 márciusában Nagyatád a német nemzeti szocialista és a szovjet csapatok ütközőzónájába került. A front közeledtével a katonai hatóságok elrendelték a polgári lakosság evakuálását. A rendkívül feszült és kétségbeejtő helyzetben Hajnal Zénó ferences házfőnök állt a menekültek élére, az ő vezetésével hagyta el a lakosság java része a települést, hogy a várható heves harcoktól megmeneküljön. Gyékényes felé indultak, ahol a bolgár és német csapatok kerültek egymással szembe 1945 nagyhetében. A bolgárok házról házra foglalták el Gyékényest. A polgári lakosságot, a menekülteket összegyűjtötték, hogy – hadifogolyként – elindítsák őket valamerre.
Készül – de vajon mikor készülhet el? – a Tóth Ilonáról szóló film
Zavarban vagyunk a múlttal. A kommunista idők osztályszemléleten alapuló történelemideológiája után („a múltat végképp eltörölni”) az utóbbi húsz évben – liberális szólamokkal felcicomázva – ugyanez a szemlélet az irányadó. A munkásbutító marxista demagógiát a – lényegében azonos – fogyasztói-önkizsákmányoló, liberális tévelygés váltotta fel. Azt állítják, a múltra, annak ismeretére – mint önmagunk arcának tükröződésére – nincs szükség. A múlt nélküli – gyökértelen – ember könnyen befolyásolható, másként: manipulálható. Felejteni szükséges ugyan – de elfelejteni nem szabad!
Szilágyi Andor író, filmrendezővel a múltról beszélgetünk, de minden mondatba a múlt-jelen elevensége kívánkozik. A múlt nem múzeum, nem andalító képeskönyv – a múlt mi vagyunk!
A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét nyújtották át Farkas Olivérnek március 15-én. A Szent István Társulat igazgatója az indoklás szerint az egyetemes és keresztény szellemiségű könyvpiac megújításáért végzett tevékenysége elismeréseként kapta a kitüntetést. Farkas Olivér 1955-ben görögkatolikus lelkészcsaládban született. Az esztergomi ferences gimnázium elvégzése után világi hallgatóként teológiát végzett, majd 1981. január 1-jén a Szent István Társulathoz került, ahol a könyvkereskedői és -kiadói szakma minden lépcsőfokát végigjárta, mielőtt 1999-ben kinevezték igazgatónak. A Szent István Társulat Magyarország legrégebbi, 1848 óta folyamatosan működő könyvkiadója, a huszadik század első felétől jogosult Az Apostoli Szentszék könyvkiadója cím használatára. Farkas Olivérrel a társulat által kezdeményezett, idén immár tizenkilencedik alkalommal, május 16-án nyíló Szent István Könyvhét előtt beszélgettünk.
– Minek tulajdonítja az állami kitüntetéssel elismert szakmai sikert?
– A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete (MKKE) – és ezzel a világi közvélemény – felfigyelt arra a munkára, amelyet a Szent István Könyvhét 1993-as meghirdetése óta végzünk a Szent István Társulatnál. 1990 után – hála Istennek – elveszítettük addigi, kényszerű monopolhelyzetünket a katolikus keresztény könyvkiadásban, gombamódra jelentek meg az új kiadók.
A Szent István Könyvhéten, illetve annak virtuális folytatásaként a Szent István Könyvklubban – ez évente négyszer megjelenő színes könyves újságot jelent – összegyűjtjük a keresztény szellemiségű, mintegy harmincöt könyvkiadót, így a keresztény piac áttekinthetővé válik. A budapesti Belváros legforgalmasabb helyén, a Ferenciek terén minden májusban könyvsátrak sokasága hívja és várja az érdeklődőket – nem csak keresztényeket! –, a Szent István Könyvklub című kiadvány pedig mintegy húszezer könyvforgalmazó helyre jut el, immár Erdélyben és Felvidéken is.
A veszprémi főegyházmegyei múzeumban április 30-án Udvarhelyi Erzsébet rendezésében a boldoggá avatás ünnepére II. János Pál pápáról szóló fotókiállítás nyílt meg, s vele közel egy időben az Ars Sacra – Szent művészet tárlat is. Boldog II. János Pál, Kelet-Európa nagykövete – hirdeti a cím, s ez máris jelzi: a hatalmas életmű nem jeleníthető meg a maga teljességében. A kiválasztott fényképanyag – a világsajtóból vett idézetekkel, a pápáról szóló újságokkal és könyvekkel illusztrálva – a történelem legnépszerűbb pápájának világbékéért vállalt misszióját kívánja a látogatók elé tárni
Két fényképész neve tűnik fel. Szirányi Imre munkái a pápa magyarországi látogatásakor készültek. Piotr Jantos fotóművész három képpel szerepel, de az ötfős lengyel alkotócsoport felvételeit is ő rendezte egységbe. Ki kell emelni Wojciech Kucza atya munkásságát. Annak idején ministránsként került a későbbi pápa környezetébe – aki krakkói érsek volt akkor – , majd maga is pap lett. Így lehetősége nyílt arra, hogy a szentatyát fényképezhesse.
Mint komoly férfiak között oly gyakran, az élet „fontos terepe”, a szakácsművészet kerül elő beszélgetésünk kezdetén. Molnár Róbert azt mondja, hétvégeken a három gyerekkel – igaz, a legkisebb még csak tipeg-topog – átveszik a hatalmat a konyhában. S máris lényeges megállapítást tesz: „Ma nemigen élnek a fiatalok családi életet. Pedig a vasárnapi istentisztelet, a közös főzések fontos részei az életünknek. De ezek nem válhatnak megszokássá, mert akkor nem érnek semmit, ám ha belevisszük Istent – ahogy a pogácsatésztába is „belegyúrhatjuk” –, annak van értelme, fölszabadíthat minket.”
Sokan elmenekülnek Isten elől, bízva magukban, s közben a halálba „kudarcba, bűnbe – futnak. S amikor baj van, mint egy kívánságteljesítő automatához, Istenhez fordulnak – írja könyvében Molnár Róbert.
Polgármesterként munkamániás lett, gyakorlatilag csak aludni járt haza, feleségével alig találkozott. 2003 karácsonya előtt neje néhány napra hazautazott a szüleihez pihenni. Róbert feldíszítette a fenyőfát, várta vissza. S a feleség telefonált: nem jön…
