Őrvidéken – őrző tekintettel (1.)

Középkorú férfi rendezi a farakást a fészerben, amikor belépünk az alsóőri udvarra, a gazda nem uszítja ránk a kutyát, nem méreget bizalmatlanul, nem azzal kezdi, hogy ez az ő háza, mit akarunk?! – barátságosan váltunk szót. Franz Pasch azt mondja: „Ahol élünk, azok vagyunk.” További kérdésemre is gondolkodás nélkül, természetesen válaszol: „Olyan ember vagyok, aki magyarul beszél, és ismeri az életet Alsóőrben.” Őrvidéken járunk (miért így, s miért nem Burgenlandnak nevezem? – majd később), az élet szelídebb, mint néhány kilométerrel idébb, az újmódi szabadságban elvadult Magyarországon, ahol a rádióhírek tulajdonképpen rendőrségi jelentések, de maguk a főrendőrök is bűnözők – nem én állítom, a Kossuth adó mondja. Ki is kapcsoljuk az autórádiót, legalább míg ott tartózkodunk, legyen némi nyugalmunk…


   
Franz Pasch két lánya már nem beszél magyarul, „legfeljebb csak annyit tudnak: nem kell a leves – nevet a férfi –, igaz, mostanában többször megkérdezik: miért nem tanítottatok meg minket magyarul?”. Poósoknak hívták a felmenőit, akiket 1921 után Pósnak jegyeztek be, s ebből formálódott 1945 után a Pasch családnév. S ezzel máris beleléptünk a térség történetébe. Burgenland fiatal elnevezés. Önálló területként az első világháború után jött létre, „a vesztes Osztrák–Magyar Monarchia megszűnésekor, melyet az antanthatalmak a »nemzeti önrendelkezés « elve alapján részeire szakítottak” – olvasom Somogyi László A burgenlandi magyarság című, Ausztriában kiadott könyvében. (A Felsőlövőben élő nyugdíjas tanár élettörténete külön fejezetet kíván.)
   
A Burgenland kifejezés ismeretlen volt addig. A terület ősidőktől a magyarok határterületének számított, gyepűelvének, ahol – mint genetikai vizsgálatok bizonyítják – székelyek és besenyők telepedtek meg. S még mindig „belebotlunk” a történelembe: 1918. december 6-án Nagymartonban kikiáltották a nagynémet érzelmű Republik Hienzenlandot, amelyet a soproni magyar helyőrség és a hozzájuk csatlakozó felkelők néhány óra alatt felszámoltak. Később, hogy a terület Trianon után se szakadhasson el, 1921. október 4-én a magyar szabadcsapatok ellenálltak. Felsőőrött, a malomban alakították ki a géppuskaállást, s a bíróság épületében kiáltották ki a független Lajta-Bánságot. Majd jött a megegyezés: a magyar szabadcsapatok kiürítették Őrvidéket, cserébe Ausztria – formális népszavazáshoz kötve – visszaadta Sopront, nyolc környékbeli faluval együtt. Ekkor huszonötezren vallották magukat magyarnak, ma alig néhány ezren vannak.
   
Burgenland területe 3965 négyzetkilométer, a 2001-es népszámlálás adatai szerint 277 569 német és 35 111 más nyelvű, köztük 6400 magyar lakossal. Észak–déli irányban 145 kilométer hosszú a tartomány, Kismartonnál a legszélesebb, hatvan kilométer, a legkeskenyebb helyen mindössze öt kilométer.


   
Burgenlandnak mint „Ausztria részének” történetileg önállóan értelmezhető múltja nincs – írja Somogyi László. „Ugyanakkor a magyar örökség elismerésére az ott élők jó része sokáig nem volt hajlandó (ma már a helyi gimnáziumokban is a terület magyar múltjáról tanítanak).”
    
Békévé oldott emlékezés – mondjuk József Attilával, s valóban, az utcai beszélgetésekből is kitűnik: az itteniek nem szeretnének sehol másutt élni a földkerekségen, „olyan jó itt”. Elfriede Seper (Elfi néni, ahogyan szólítják) a ház előtti kertben nézegeti éppen a növényeket. „Hogy ki vagyok én?” – kezdi magyarul, s váratlanul éri a kérdés. – „Osztrák, nyilván osztrák, szüleim, nagyszüleim itt születtek…”, aztán hozzáteszi, amikor a magyar szóra utalok: „Magyarul beszélek, hogyan másként, s persze hogy tudok németül.” Azt gondolom, nem is lehet ilyen módon –dogmatikus kategóriákkal – megérteni a vidéket. Nem is a vidéket kell, hanem az embereket. Elfi néni még visszafordul, s látható elégedettséggel mondja: lánya a bécsi egyetemen tanul, magyar szakon…
   
Galambos Ireneusz atya Őrvidéken (nevezzük az egyszerűség kedvéért a továbbiakban így) nevezetes személynek számított a magyarok – és sok osztrák – körében. Szobrát nemrégiben, május 8-án helyezték el az alsóőri régi iskolaépület előtt, amelyben a Magyar Média és Információs Központ vezetőjével, Kelemen Lászlóval találkozunk. Az intézmény a könyvtárból nőtt ki, 2001 óta működik ebben a formában. Kelemen László egyébként közgazdász, diplomáját Budapesten szerezte. A helytörténeti bizottság kétezer-ötszáz fényképet gyűjtött össze Alsóőr, illetve a környező települések életéből. Láthatók ezeken régi egyházi események, családi ünnepségek…
   
Rendezvényeiket, mondja Kelemen László, eleinte kevesen látogatták, de a legutóbbi irodalmi esten már hatvanan vettek részt. Jelentős érdeklődés, ha meggondoljuk: Alsóőr községnek nyolcszázhatvan, többségében magyar lakosa van, a közigazgatásilag odatartozó, osztrákok lakta Vasciklénnyel együtt ezer körüli a lelkek száma. Ezzel együtt az alsóőri önkormányzat több mint hetven százalékát mégis magyar képviselők adják.
   
Az 1955-ös osztrák államszerződés megszületése óta a népszámláláskor nem firtatják senkinek a nemzetiségét. A most esedékes 2011-es összeíráskor is a használati nyelvet kérdezik. „Aki Bécsben dolgozik, nyilván a németet jelöli meg…”


   
A 2001-es népszámlálás alapján kétféle statisztikai adat létezik: azon osztrák állampolgárok száma, akik állandó lakóhellyel rendelkeznek Burgenland területén, s használati nyelvként a magyart adták meg, 4706. Kétharmaduk Alsóőr, Felsőőr, Őrisziget és Felsőpulya településeken él. Itt találkozunk kétnyelvű névtáblákkal is. „Mi voltunk az utolsó Kárpát-medencei ország, ahol a kétnyelvű táblákat elhelyezték.” Az 1955-ben megfogalmazott irányelvnek 2001-ben tett eleget az osztrák kormány.
   
Az 1990-es évek végén egy kutatás megállapította, hogy a burgenlandi magyarság Kárpát-medence-szerte a leginkább elöregedett magyar népcsoport. A hatvan éven felüliek aránya meghaladja a 44 százalékot.
   
Az asszimilációt a vasfüggöny lebontása óta a bevándorlás ellensúlyozza. Akik a (szerencsére csak képletesen létező) határon át ingáznak, előbb-utóbb állandó lakóhelyet is találnak Burgenlandban.
   
„A határátjárás miatt mindig is fontos lesz errefelé a magyar nyelv, s az utóbbi két évtizedben az osztrákok is érzik ezt.” Évről évre nő a burgenlandi iskolákban a magyar nyelvet tanulók száma – harminc-negyven elemi iskolában fakultatív tárgyként heti egy-két órában. Felsőőrben kétnyelvű gimnázium működik, Alsóőrben és Őriszigeten kétnyelvű oktatás folyik az elemi iskolában, Felsőpulyában is található ilyen osztály. „Így összesen több mint kétezer diák tanul valamilyen formában magyarul, s talán meglepő, de többségük már nem a magyar népcsoportból származik.”
   
Kelemen László a nyelvfordulásról a következőt mondja: „Amikor elemi iskolába jártam Alsóőrben, nemzedékem tagjai – harmincnyolc éves vagyok – egymás között még magyarul beszéltek. Az utánunk jövők már nem. Értenek magyarul, de németül beszélnek.”
   
Burgenlandban az 1920-as években a gyakorlati meggondolások arra késztették a szülőket, hogy a gyerekeiket, akik nem beszéltek rendesen németül, fél vagy egy évre osztrák falvakba adták nyelvtanulásra.
   
Alsóőrben a lakosság 74,4 százaléka beszél még magyarul, „az én nemzedékem tagjai közül szinte még majdnem mindenki, ha nem is használják rendszeresen. Ami veszélybe került, a helyi tájszólás. A nyelvet a családban sajátítottuk el, mára ez áttevődött az óvodákra és iskolákra. De ezek nem képesek olyan nyelvismeretet adni, mint a család, ezért másodlagos nyelvtanulásról beszélhetünk.”
   
Ezzel együtt Kelemen László megerősíti: Burgenlandban mindig lesznek, akik magyarul beszélnek; a magyar őslakosság csökken, de jönnek az újak, a bevándorlók…
   
A felsőőri református gyülekezeti teremben nagy az izgalom. A helyi kétnyelvű szövetségi gimnázium diákjai magyar nyelven adják elő a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalt.
   
Juhász Viktória lelkesen készül diákjaival a fellépésre. Katolikus hitoktató a kétnyelvű szövetségi gimnáziumban és az alsóőri elemi iskolában. Egerből származik, évekig Budapesten vállalt munkát egy osztrák cégnél, de már negyedik éve itt él.
   
A szereplők a magyar és német szót egyaránt forgatják színpadra lépés előtt. „Van olyan diákunk, akinek a szülei nem is magyar ajkúak, mégis szépen beszél magyarul. Nagyszerű ez így.”


   
Frese Rebeka családja Düsseldorf környékéről származik. A gimnazista lány gyönyörűen – akcentus nélkül – szólal meg:
„Hét éve költöztünk Magyarországra, Siófok környékén laktunk, szüleim onnan jártak át dolgozni Ausztriába. A közelmúltban Kismartonban telepedtünk le. Kollégiumban lakom, kilencedikes vagyok a kétnyelvű gimnáziumban.” Érettségi után jogot szeretne tanulni a bécsi egyetemen. „A magyar nyelvet második anyanyelvemként említhetem. Vannak, akik azt mondják itt, a magyart jobban beszélem, mint a németet. Bár eljöttünk Magyarországról, régi barátaim megmaradtak.”
   
Kiss Veronika Rebeka osztálytársa és barátnője. Mindketten szerepelnek a darabban. Veronika egy éve lakik Felsőőrben, de már három éve jár oda iskolába. „Jól érzem magam itt, kedvesek az emberek, segítőkészek. Úgy jöttem ki, hogy előtte nem tanultam németül, de most már jól megy.”
   
Szombathelyről naponta két autóbusz szállítja a tanév során a Vas megyei diákokat osztrák iskolákba.
   
Palkó Annamária óvodapedagógusként dolgozik, a magyar nyelvvel ismerteti meg az osztrák ovisokat. Ausztriában, mondja, újabb idegen nyelvi program indult, amelynek keretében az óvodától az egyetemig minden szinten lehet magyar nyelvet tanulni.
   
Annamária Szombathelyről járt át dolgozni, néhány hónapja Felsőőrben telepedett le. Jóleső érzéssel mondja: már nem ingázik, gyermekeivel együtt kiköltözött.
   
Hirtelenszőke fiúcska Bodó Péter. Első osztályos a gimnáziumban, Szombathelyről jár át. „Nehéz az iskola, sokkal nehezebb, mint Magyarországon. Egyrészt mert német nyelven folyik a tanítás, s nem tudtam németül, amikor idekerültem. Az első félévet… – megvakarja a fejét, majd elneveti magát – …átvészeltem, a másodikban már nem volt olyan kilátástalan.” Osztálytársai között jó néhány magyar társa akad, egyre többen költöznek ki közülük a családdal.


   
Kelemen László a kisebbségi lét megéléséről beszél: „Ha Erdélyben járok, az ottaniak azt mondják, könnyű nekünk, jól élünk. Valóban így van ez – nem csak gazdasági téren –, de a jólét ugyanakkor felgyorsítja a beolvadást. Vonzóbb a jóléti társadalomba asszimilálódni, mint fordítva. Aki itt magyar kulturális téren aktív, mi készteti, hogy ápolja kisebbségi létét? Gazdasági érdek nem húzódik meg mögötte.”
    
Valamelyest azért mégis. Az osztrák – Magyarországra költöző vagy magyarokkal kapcsolatban álló – cégek egyre több magyarul tudó munkatársat keresnek. A nemzetiszocialista időkben betiltották a magyar nyelvű oktatást az osztrák iskolákban. Ez akkoriban sok emberben sebet ejtett. A háború után sem változott a helyzet, hiszen Őrvidék 1955-ig szovjet megszállási övezetbe tartozott. Majd következett a hidegháború időszaka, a vasfüggöny megbénította a határon átnyúló kapcsolatokat.
   
„Néha úgy érzem, az idősebbeket visszatartja valamiféle szégyenkezés, hogy magyarul szólaljanak meg, mert az osztrák akkor tudja: ó, ez csak egy itt élő magyar! A fiataloknál kevésbé tapasztalom, valószínűleg az elmúlt húsz évnek köszönhetően.”

 

(Folytatjuk.)

Fényképezte: Cser István