Vigyázunk rájuk? (2.)

– A húgommal együtt még Münchenben éltünk, főiskolára jártunk és mellette dolgoztunk, amikor családot alapítottunk. Szerencsés helyzetben voltunk, hiszen diákként dolgozva viszonylag rugalmasan tudtuk beosztani az időnket. Ráadásul az egyik nagymama pedagógus lévén szünidő alatt ki tudott utazni hozzánk, vagy a gyerekek mehettek hozzá. Másrészt viszont, ha külföldön élsz, nincs meg az a családi háttér, amihez hirtelen, akár egyik óráról a másikra segítségért fordulhatsz. Ezért összefogtunk más szülőkkel, és igyekeztük beosztani, hogy mindig legyen valaki a kicsikkel. Volt, hogy négy-öt apróságot vittem haza az óvodából, akik azután nálunk is aludtak, és reggel én vittem őket vissza. Ha valaki nyaralni ment és megtehette, vitte mások gyerekeit is. Máskor egy főiskolai csoporttárssal beszéltük meg, hogy több család csemetéit is vállalja el néhány napra. Mindez természetes módon alakult így. És ezek a gyerekek, akik ma már tizenhat, tizennyolc évesek, szinte testvéreknek érzik egymást, annak ellenére, hogy többen a világ más pontján élnek.


   
Úgy látom, ez az összefogás működik itt, Magyarországon is. A nagyfiam osztálytársai között például van olyan, aki meglehetősen hátrányos helyzetű családban él, és tulajdonképpen számára az a nyaralás, amikor egyegy hétre hozzánk költözik. Egy másik, volt általános iskolai barátjának családjával a mai napig kooperálunk, nem is a nagy gyerekeink, hanem már a kisebbek miatt. Előfordult, hogy egy régi barátom hirtelen megkért, vigyázzak a gyerekeire, mivel ő másodállásban légiutas-kísérő, és néhány napra elutazott. Mi viszont éppen a nyaralónkba készültünk, de ha már így alakult, a barátom gyerekei is jöttek velünk.
   
Az a tapasztalatom, hogy alapvetően nyitottak más családok is erre. Óvodai, iskolai ünnepségeken, szülinapi összejövetelen van alkalom, hogy megismerkedjünk más szülőkkel, és utána már kialakulhat a kölcsönös segítés. Természetesen akárkinél nem hagyja az ember a gyerekeit, bár olyan is előfordult, hogy éppen csak megismerkedtünk egy anyukával, aki egyedül neveli a gyerekeit, és ránk bízta őket, mert hirtelen megszorult. Nem számolgatjuk, kinél mennyi ideig, hány gyerek volt, vagy hogy mennyi pénzt költött azalatt az idő alatt. Legtöbbször nincs is igazán anyagi vonzata a dolognak. Én például többször kapok gyereket, mint ahányszor adok, mert szeretnek nálunk lenni a srácok. Mindez pedig nemcsak a szülők számára segítség, de a gyerekek személyiségfejlődésének is jót tesz, hogy néhány napra más családi szerkezetbe, más emberek közé kerülnek.
Természetesen táborokba is mennek a fiúk, de nem kényszerből, nem azért, hogy valahova tegyük őket. És így, hogy csak egy-egy táborról van szó, mindez nem is kerül megfizethetetlenül sokba. Bevallom, iskolai napközis táborba viszont nem szerettem volna küldeni őket, mert úgy gondolom, nem jó, ha a szünidőben is ugyanazon falak között, ugyanazon tanárok felügyelete alatt élnek, mint a tanítási idő alatt. Nagy szükségük van arra, hogy más ingerek is érjék őket, más ismeretségeket is kössenek. Tanítási időben is beosztjuk, hogy ki hozza el a gyerekeket az iskolából, így nem kell napközibe se adni őket. A vakáció abból a szempontból különleges, hogy tényleg mindenkit bevonunk, minden nagyszülőt, testvért, barátokat. Nyár elején egyeztetjük, ki mikor megy nyaralni, kinek mikor van szüksége gyerekmegőrzésre. Mindenki elvállal egy-egy hetet, emellett pedig a gyerekek még elmennek esetleg egy táborba, és már meg is „oldódott” a nyár.
Képünk illusztráció