Gyermeki lélekkel

És itt kezdődött a baj. Mert hiába volt erős, fiatal és mutatós a csikó, és hiába dicsérte mindenki az utcán, a házban és a ház előtt. Az udvarba érve ugyanis a világ minden kincséért sem akart új helyére, az istállóba bemenni. Az ajtóban megmakacsolta magát, fejét felszegte, és se könyörgésre, se kényszerre nem lépte át a küszöböt. Ottjártamkor már kifogytak a szép szóból, húzták-vonták a szegény párát, még engem is beállítottak a fara mögé, tolni az istenadtát, de mindhiába. Nem és nem! A ló ágaskodott, prüszkölt, táncolt, izzadt – és ellenállt.
   
– Nekem mennem kell – mondtam az erőlködés pillanatnyi szünetében gyorsan, tartva attól, hogy még drasztikusabb kényszerítő eszközök használatának is tanúja lehetek (az igazság az, hogy sajnáltam a csikót), és elsiettem. Pár órára rá, amikor visszatértem, a ló már békésen ropogtatta bent a jászol előtt a szénát.
   
– Hogy hozták be? –kérdeztem nagy szemeket meresztve, mivel biztos voltam benne, hogy ez a ló akkor lesz majd újra istállóban, ha építenek köréje egyet.
   
– Nem mi – mutatott ujjával harmadik osztályos fiú unokája felé a gazda – ez a gyerek, ez e. Ez vitte be. Teljesen egyedül.
   
– ???
   
– Fogott egy kis műanyag lavórt, abba zabot hintett, majd a ló orra elé tartva szépen besétált vele.
                                  •
    Másik ismerősöm kutyát ígért kisunokájának. El is mentek a kutyamenhelyre, ahol több tucat jószág közül válogathattak. Nem volt könnyű. Voltak szebbnél szebb kutyusok, erősek és ügyesek, egyik-másiknak még jó papírja is volt a származásáról. Az unokának azonban egyik sem tetszett. Végül megálltak egy szálkásszőrű tacskó előtt, amelyik koszos, kócos, és mint a görcs, olyan sovány volt, az egész kutyából csak a nagy szemei látszottak. A gyerek hosszasan nézte, majd így szólt:
   
– Ezt vigyük haza, mama. Ennek van a legnagyobb szüksége ránk. És hazavitték.
Avagy nem ezekre mondta Jézus: ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek, nem mehettek be a mennyek országába?