Csáky-Pallavicini Zsófia

Felkészülő

– csattanunk fel olykor elkeseredetten, és a szülőtársak megértő fintorral legyintenek: persze, minden érthető, nehéz következetesnek maradni, ha egyszer a nagyi elkényezteti az unokáját…

Mert a nagyi gumicukrot ad neki ebéd után – hát persze, hogy itthon is követeli a gyerek. A nagyinál lehet ugrálni az ágyon – érthető, ha ezek után itthon sem tudja megállni. A nagyi megengedi, hogy énekeljen az asztalnál – ki várhatná el, hogy itthon csendben beszélgessen? Reménytelen a helyzet, kialakultak a rossz szokások, és amit a gyerek egyszer megszokott, azon szinte lehetetlen változtatni…

Felkészülő

– sutyorogja az aggódó anyuka zavartan, miközben gyanútlanságot mímelő csemetéje buksiját simogatja figyelemelterelésül. Talán mi magunk is gyakran hallottuk gyerekként e mondatot – a család hagyományaitól függően akár németül vagy franciául –, amelyet aztán ötévesen már tökéletes kiejtéssel fújtunk, bár egy kukkot sem értettünk belőle… Talán már nem is emlékszünk arra a zavarba ejtő érzésre, amelyet a körülötte lengő légkör okozott, különösen akkor, amikor a fejünk fölött folytatódott a nem a mi fülünknek szánt megosztás „úgysem érti még” felkiáltással.

Felkészülő

Méltatlankodik a szülő a régi szólást felidézve, midőn rakoncátlan gyermeke nem és nem fogad szót. Érezzük: van a mondatban valami rosszallás, és egyúttal egy jó adag elnéző felmentés is. A legtöbbször talán kedves dorgálás formájában hangzik el.

Mégis érdemes megfontolnunk, hogy a gyermek engedetlenségeivel, általunk helytelenített cselekedeteivel kapcsolatban emlegessük-e az ördögöt.

Talán hallgassuk el a világban munkáló rossz, az Istentől elforduló erők létezését gyermekünk elől? – kérdezik most talán megdöbbenten. Nem erre irányul a javaslatom. Ám ahogy Monika Nemetschek, a zseniális osztrák valláspedagógus fogalmazott: „Pedagógiai szempontból nem helyes gyermekeknek az ördögről beszélni.” S hogy miért állítja ezt ilyen határozottan?

Felkészülő

– csap le sziszegve a felháborodás a panaszkodva nyafogó kisgyerekre, aki társa ellene elkövetett gazságai miatt megy jogorvoslatért szülőjéhez. A kicsi megszeppenten áll, erre igazán nem számított, hiszen a másik kezdte, ő csak…

De már hiába. Igazság nem lesz, talán nem is lehet. „Legalább azt megtanulja, hogy a másikat bemártani bajtársiatlan dolog!” – indokolja válaszát a felnőtt.

Megtanulja? Ugyan, dehogy. Legalábbis most, óvodásként – amikor valószínűleg az árulkodások kilencven százaléka történik – biztosan nem. Most csak az tanulja meg, hogy bizonyos, számára megoldhatatlan helyzetekben még segítséget, vigaszt, védelmet sem várhat.

Felkészülő

– rikkantja a gyerek a desszert láttán, s a hívő szülők többsége reflexből máris mondja rá a figyelmeztetést: „Kisfiam, imádni csak Istent szabad!”

„Imádlak…” – suttogja bizalmasan a kislány édesanyja ölébe bújva, de máris jön a rendreutasítás: „Imádni csak Istent lehet.”

Szinte gondolkodás nélkül adjuk tovább ezt a régről belénk nevelt hitigazságot, függetlenül attól, hogy illeszkedik-e a helyzethez. Így egyszerűen elmegyünk egymás mellett: nem reagálunk arra, ami a gyerek számára az adott pillanatban olyan fontos, ráadásul valószínűleg nem is fogja érteni, hogyan kapcsolódik mondandónk az ő örömteli élményéhez.

Felkészülő

– csúszik ki a fegyelmezés kínjával magára maradt édesanya száján, talán nem is egészen tudatosan. Nagyon elkeseredett lehet, ha úgy érzi, már csak ez az eszköze maradt: nem a saját tekintélyét veti be, hanem kölcsönveszi a gyermekek apjáét, mintha csak az volna elég erős ennyi engedetlenséggel szemben. Vajon célt ér vele?

Nos, ez attól függ.

Például attól, hogy a gyerekek fejében milyen képzet jelenik meg a fenyegetés hatására: mi lesz, ha édesapjuk hazaér, és értesül az otthon történtekről? És vajon mi a családi forgatókönyv (amelynek a gyerekek természetesen a legképzettebb szakértői)? Valóban ő lesz a „bíró” és az anya indulatainak tettekre váltója, vagy estére feledésbe merül minden csíny, hisz „apukát nem terhelhetjük ezekkel”?

Gyakran hangzik ez a panasz a szülők szájából. Vajon mi lehet az ok: korjelenség, életkori sajátosság? És mit tehetünk? Hasaljunk a gyerekkel egész délután a szőnyegen, vagy szoktassuk sürgősen önállóságra?

Nézzük, mi minden állhat az önálló játékra való képesség hiányának hátterében!

Az életkor. Az önálló tevékenykedés örömét tanulni kell. Szükséges hozzá az adott tevékenységre érett figyelem (másfél évesünket nemigen kötné le egy bonyolult puzzle, ha megenni nem szabad), problémamegoldó képesség (hogy ne kelljen az első elakadásnál segítséget kérni) és kitartás. Jó esetben már egy egyéves is tud rövid ideig elmélyülten matatni valamivel, ami leköti, de azért egy komplett menüsort nem fogunk tudni megfőzni ez idő alatt, az biztos. Számítsunk inkább öt perc nyugalomra alkalmanként, és örüljünk az óvodás negyedóráinak.

Felkészülő

– kérdezi kétségbeesetten az óvodás szülője, mikor hisztis és akaratos négy-öt évesével küzd álló napon át. Hisz ráismerni vél minden „tünetre”: a gyermek szemtelen, csökönyös, önálló utakon akar járni, engedetlen, fantáziál, fiúk avagy lányok után koslat az udvaron… és dühkitörései is vannak.

Szögezzük le: az időnként felröppenő híresztelésekkel ellentétben a kamaszkor kezdete nem csúszott át óvodáskorra, azonban utóbbi is sok fejlődési feladatot rejt magában. A gyerekek – ha le nem törjük őket – ilyenkor kreatívabbak, nő a kezdeményezőkészségük, próbálgatják tudásuk, képességeik határát, a frissen felfedezett kortárskapcsolatok erejét. De nehézségeik is akadnak: a testvérekkel, az élet nagy, születésről és halálról szóló kérdéseivel, a szüleikről alkotott ideálképpel (amelyet iskoláskorukra el kell majd engedniük), a rivalizálásra mindig kész pajtásokkal, a felfedezendő másik nemmel…