Az egyik indoka az, hogy ezzel a „gonosz” problémáját valami ártalmatlan, komolyan venni sem érdemes témává tesszük a kicsik előtt, amely majd – ha iskoláskorukra kinőttek a gyermeki mesés gondolkodás időszakából – egy skatulyába kerül a bibircsókos boszorkánnyal és más rémségekkel. A rémalak mint valami hatalmas „ellenisten” még sokáig élhet a képzeletükben, de ezzel a gonoszság lényegéhez egy picit sem jutnak közelebb. Az érettebb gondolkodás szintjén nehéz beilleszteni ezt a képet az erkölcsi rossz, az Istentől való elfordulás, elszigetelődés, a végleg elrontott élet képzetei közé.
A másik fontos ellenérv az, hogy a gyermek a külső csábító alakjának felidézésével hajlamossá válhat minden rosszat, minden, a szülei rosszallását kiváltó vágyát és tettét az ördögre fogni. Ennél pedig sokkal jobb volna, ha elmagyaráznánk neki – amikor és amennyire ezt már befogadni képes –, hogy a cselekedeteinkért, az általunk létrejövő jóért és rosszért nagyrészt mi magunk vagyunk felelősek. Ez segíti ugyanis az érett, önmagáért felelősséget vállaló keresztény ember növekedését.
A harmadik szempontunk pedig az lehet, hogy indokolt óvatosnak lennünk, amikor a hétköznapok pedagógiai céljaira használnánk Istent, vagy akár az ördögöt. Ezzel ugyanis a gyermek számára egyenlőségjelet húzunk szülei és Isten akarata között, azt hangsúlyozva, hogy a Jóistennek tetsző gondolatok és tettek mindenkor azonosak azokkal, amelyeket a szülei helyeselnek, s fordítva: bizonyosan az ördög munkálkodik olyankor, amikor megharagítja a szüleit valamivel. Holott, ha egészen őszinték vagyunk, lehet, hogy bevallhatjuk: egyszerűen kifogytunk a frappáns ötletekből, amikor egy (két, három vagy még több) huncut, fáradt kisgyereket kellene jobb belátásra bírnunk a nap végén…
Az írás alapjául a következő mű szolgált: Monika Nemetschek: Isten a gyermek életében (Bécs, 1979)
(A szerző gyermekpszichológus és hittanár)
