Embertárs

Életre nevelő

Életre nevelő

A címben szereplő mondás a XVIII. században élt amerikai író, politikus, természettudós és filozófus Benjamin Franklin tollából származik.
Az első európai játékgyűjteményt Kiss Áron adta ki 1891-ben, mégpedig gyakorlati céllal: már akkoriban is voltak olyan falvak és városok, ahol a gyermekek nem tudtak játszani. Legyen hát egy kézikönyv, amiből megtanulhatják, mi fán terem a játék, amely nélkül nem lehet emberré válni – gondolta a szerző. A XIX. század utolsó évtizedében a kötetet minden iskolának megküldték… Játék nélkül valóban nem lehet emberré válni? Ezt a tényt számos oldalról igazolta a tudomány. Játék nélkül megreked a személyiség fejlődése, nincs tanulás, nincs kreativitás, és akadozni fog mindenféle együttműködés. A sokat játszó emberek ezzel szemben azokban a helyzetekben is találnak örömöt, amelyeket mások elviselhetetlennek tartanak.
Tudjuk, hogy a kisgyermek szívesen és fáradhatatlanul tanul meg számos dolgot, miközben játszik. A játék ugyan­is egy sajátos tudatállapotban zajlik, amelyben tanulni is sokkal hatékonyabban tudunk. Grastyán Endre, a játék neurobiológiájával foglalkozó, 1988-ban elhunyt orvos, egyetemi tanár így fogalmaz: a játék olyan drog, amelyet nem követ másnaposság. Gyakran mégis zsörtölődve dorgáljuk gyermekünket: Mikor nő már be a fejed lágya? Nem lehet mindig csak játszani!
Később kamaszaink a tudomásunkra hozzák: Nem vagyok már dedós, hogy játsszak! – s közben, ha megfeledkeznek magukról, vígan számháborúznak, rúgják a bőrt, és ha nem szégyellik, bújócskáznak, kidobósoznak is.
És mi a helyzet a felnőttekkel? A játék igénye bennünk is megvan, de ritkán találjuk meg a jó kifejezési formát. Ezért aztán torz megoldások születnek: olyan játékot vásárolunk a gyermekünknek, amellyel mi játszhatunk, vagy legalább nézzük mások játékát, esetleg szerencsejátékkal, primitív telefonos vagy virtuális játékokkal próbálkozunk.
Miért van ez így? Mert a játék, ami valamilyen örömös tevékenység vagy alkotás, emberi alapszükséglet, amely feltétlenül utat tör magának, hiánya pedig erős feszültséggel jár. Ha nincs lehetőségünk arra, hogy játsszunk, vagy nem tudunk játszani, alkotni, akkor valamilyen pótcselekvéssel igyekszünk oldani az ebből adódó feszültséget.
A játékkedv – amely rokon a munkakedvvel, sőt az életkedvvel is – egy olyan kész­ségcsíra, amelyet fejleszteni lehet, és kell is. Különben elfelejthetünk játszani, még mi­előtt megtanultunk volna! Így fordulhat elő, hogy már kis gyerekeket is látunk egykedvűen üldögélni a játszótéren, és ha kérdezik őket, azt felelik: nincs kedvük játszani. Ez pedig nem elhanyagolható deficittel jár a személyiségük fejlődését tekintve.
Íme, egy megfontolandó történet ezzel kapcsolatban. Liának sokat meséltek. Volt olyan történet, amit százszor is meghallgatott volna. Egy nap az édesapja fölfedezte, hogy egy híres színész előadásában CD-n is megkaphatók a kislány kedvenc meséi. Lia ezt a lemezt kapta a névnapjára.
– Most aztán egész nap hallgathatod a meséket! – mondta az édesapja.
A kislány örömmel vonult vissza a szobájába, este azonban mégis megjelent a rongyos mesekönyvvel a hóna alatt.
– Mi történt? – kérdezte az édesapja.
– Semmi! Nem rossz ez a CD-s mese, csak nem lehet az ölébe ülni! – felelte Lia.

 

 

Abortuszpárti provokáció egy milánói plébánián

Abortuszpárti provokáció egy milánói plébánián

 

Az északolasz nagyváros déli peremkerületében lévő templom plébánosa az alábbi levelet írta az „alkotónak”:

„Kedves névtelen falfirkáló!
Sajnálom, hogy nem tudtál példát venni az édesanyádról. Benne volt bátorság. Megfogant, várandós volt veled, és megszült téged. El is vetethetett volna. De nem tette. Felnevelt, táplált, mosdatott és öltöztetett téged. Most ezért van életed és szabadságod. Szabadságod, amelyet most éppen arra használsz, hogy elmondd nekünk, jobb lenne, ha olyan emberek, mint amilyen te is vagy, nem lennének ezen a világon. Sajnálom, de nem értek egyet veled. És őszintén csodálom az anyukádat, mert bátor volt. Ma is bátor, mert mint minden édesanya, büszke rád, akkor is, ha csúnyán viselkedsz, hiszen tudja, hogy van benned jóság, amely csak arra vár, hogy a felszínre kerülhessen. Az abortusz minden dolog »értelmetlensége«. A halál, ami győz az élet felett. A félelem, ami győz egy szív felett, amely küzdeni és élni akar, nem pedig meghalni. Az abortusz azt jelenti, hogy eldöntjük, kinek van joga élni, és kinek nincs, mintha ez valami egyszerű jog volna. Az abortusz egy ideológia, amely győz az emberiség felett, el akarja venni tőle a reményt. Minden reményt. Csodálok minden asszonyt, aki számtalan nehézség közepette is elég bátor ahhoz, hogy továbbmenjen. Benned nyilvánvalóan nincs bátorság, hiszen névtelenség mögé rejtőzöl. És ha már itt tartunk, szeretném elmondani neked azt is, hogy a kerületünk sok nehézségen ment már keresztül, nincs szükségünk olyanokra, akik összefirkálják a falakat és lerombolják azt a kis jót, ami még megmaradt. Meg akarod mutatni, hogy bátor vagy? Tedd jobbá a világot, ahelyett hogy lerombolnád! Szeress, ahelyett hogy gyűlölnél! Segíts a szenvedőknek fájdalmuk hordozásában! Adj életet, ahelyett hogy elvennéd! Ilyenek azok, akik igazán bátrak! Szerencsére a kerületünk, amelyet rongálsz, tele van bátor emberekkel. Olyanokkal, akik képesek szeretni téged is, aki azt sem tudod, mit írsz le.
Én aláírom a nevemet:
don Andrea (András atya)”

Előfordul, hogy támadó, provokatív feliratokat firkálnak templomok falára. Az is megesik, hogy plébánosok a közösségi oldalakon keresztül próbálnak kapcsolatba lépni a rongálókkal. A milánói plébános bátor gesztusa különösen szép, és a bejegyzés népszerűsége is rendkívüli: eddig 8547-en osztották meg, 1762-en írtak hozzá kommentet, és 18 ezren reagáltak rá.

Forrás és fotó: Avvenire.it
(T. Zs.)

 

A játék öröme mindenkié

A játék öröme mindenkié

 

A máltai szeretetszolgálat szemlélete szerint az önfeledt játék öröme minden gyermeknek jár. A szervezet az ország több száz településén egész évben lehetőséget teremt a rászoruló gyermekeknek a játékra, a kikapcsolódásra. Emellett a máltai intézmények, az ország harmincegy legszegényebb járásában működő „Gyerekesély” program munkatársai és a szervezet önkéntes csoportjai változatos programokkal tették emlékezetessé a családok számára a gyermeknapot.
A szeretetszolgálat mozgó játszóterei a gyermeknaphoz kapcsolódva két hét alatt hatvan településen közel háromezer gyermek fejlesztő kikapcsolódásához járultak hozzá.
A játékokkal felszerelt mikrobuszok általában két-, illetve háromfős személyzettel, szakképzett pedagógusokkal látogatták az ország elszigetelt településeit, azokat a helyeket, ahol a gyerekeknek sok esetben szinte semmilyen játékkal kapcsolatos élményük nincs. A kicsik körében a felfújható ugrálóvár a legnépszerűbb, de a szakemberek olyan, eszközöket alig igénylő, közösségfejlesztő játékokat is tanítottak a családoknak, amelyeket a mozgó játszótér távozása után is játszhatnak.
A nagyvárosok lakótelepein működő máltai játszóterek családi napot szerveztek a gyermeknaphoz közeli hétvégéken. A játszótereken felállított fedett játszószobában, illetve a helyi közösségi terekben a szakemberek és az önkéntesek kézműves foglalkozással, társasjátékkal, vetélkedőkkel, zenés műsorokkal várták a családokat.
A fővárosi Szatmár utcai Befogadás Háza Zuglói Családok Átmeneti Otthona, amely átlagosan nyolcvan gyermekről és családtagjaikról gon­doskodik, az intézmény mellett található játszótérrel együtt egész napos programmal készült.
Saját rendezvényei mellett a karitatív szervezet a városi gyermeknapi programokban is közreműködött. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat gyermeknapi eseményeinek szervezésében és lebonyolításában az intézmények munkatársain kívül több száz önkéntes vett részt, köztük az iskolai közösségi szolgálatukat teljesítő középiskolás diákok is.

Forrás és fotó: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

A londoni merénylet után

A londoni merénylet után

Cressida Dick, a Scotland Yard főparancsnoka június 4-én tartott sajtótájékoztatóján közölte, a merényletben heten meghaltak és negyvennyolcan megsebesültek. A főparancsnok megerősítette azt is, hogy a helyszínre érkező fegyveres rendőri egységek mind a három elkövetőt megölték.
Ferenc pápa pünkösdvasárnap, a Regina coeli imádság előtt megemlékezett a londoni merénylet áldozatairól. A Szentlélek adjon békét az egész világnak, és gyógyítsa a sebeket, amelyekért a háború és a terrorizmus a felelős, aminek most szombat este is ártatlan személyek estek áldozatául Londonban. Imádkozzunk az áldozatokért és  családtagjaikért! – mondta a szentatya.
A katolikus bíborosok és püspökök szerte a világon kifejezték együttérzésüket, és imáikról biztosították az érintetteket a június 3-ai terrortámadás után. Vincent Nichols bíboros, westminsteri érsek, az angliai és walesi püspöki konferencia elnöke azonnal reagált a tragikus történésekre a szigetországban és az Amerikai Egyesült Államokban különösen népszerű közösségi média, a Twitter felületén. „Ma éjjel imáimba foglalok mindenkit, akit érintettek a felkavaró és erőszakos támadások a London Bridge, a Borough Market és a Vauxhall környékén” – írta a főpásztor.
Wilfrid Fox Napier OFM dél-afrikai bíboros, Durban érseke a Twitteren üzent Nichols bíborosnak, és kifejezte részvétét és együttérzését.
Az Amerikai Egyesült Államok püspöki konferenciája vasárnapi közleményében szintén imáiról és együttérzéséről biztosította az áldozatok családjait: „Alig kezdődött el pünkösd vigíliája, amikor újabb súly nehezedett a világra, ez alkalommal a baljóslatú támadások miatt, amelyek ártatlan embereket sújtottak London belvárosában” – fogalmazott Daniel N. DiNardo, aki tavaly november óta tölti be az Egyesült Államok katolikus püspöki konferenciája elnöki tisztét. „Ezekben a tragikus órákban a Szentlélekhez könyörgünk, hogy árassza ki a vigasztalás kegyelmét mindazokra, akik szeretteik elvesztését gyászolják, és a rettenetes erőszak valamennyi sebesültjére” – fogalmazott a bíboros.
Vincent Nichols érsek a hétvégén szülővárosában, Liverpoolban ünnepelte a Krisztus király-székesegyház felszentelésének ötvenedik évfordulóját. Felidézte, micsoda megrendült csend töltötte be a templomot 1989. április 16-án, a Hillsborough-stadionban bekövetkezett, kilencvenhat halálos áldozatot követelő tömegszerencsétlenség másnapján, és a hívekkel együtt imádkozott a londoni terror áldozataiért.

Forrás: CNA

A keresztény vitakultúra példája

A keresztény vitakultúra példája

Fotó: Lambert Attila

 

A kiadó részéről Kuzmányi István, a Magyar Kurír és az Új Ember főszerkesztője egy személyes élményét megosztva köszöntötte a résztvevőket. Libanonban járva mesélte neki egy szerzetesi elöljáró, hogy miután a cédrusok erdeje leégett, szerették volna újratelepíteni azt. Két különböző véleményt fogalmaztak meg a növendékek: egy részük úgy gondolta, mivel úgyis sok idő kell ahhoz, hogy egy cédrusfa felnövekedjen, ráérnek még ezzel, mások szerint viszont éppen emiatt kell sürgősen hozzálátni a munkához. Az ökumenikus párbeszéd is valahogy így jelenik meg előttünk: van, aki szerint nem kell igyekeznünk, mások – így a könyv írója, fordítója – szerint nincs vesztegetni való időnk, az egységtörekvés mindnyájunk számára sürgető feladat.
Lukács László a kötetet bemutatva emlékeztetett arra, hogy ez a könyv Lutherről, és nem a reformációról szól. Ugyanakkor beleilleszkedik azon kiadványok közé, amelyek az ötszázadik évfordulón a mai kor szempontjai szerint értékelik, értelmezik Luther tevékenységét. A szerző monografikus igénnyel tárgyilagos áttekintést ad a reformáció kezdetéről. A könyv két részből áll: egy történeti és egy teoretikus nagy fejezetből. Neuner az ötszáz év értékelését a lutheri évfordulókhoz köti: az 1617 körüli esztendőkben a pápa mint antikrisztus jelenik meg; 1717-et a pietizmus vitája jellemzi; 1817-ben III. Frigyes Vilmos porosz király kimondja a lutheránus és a kálvinista egyház egyesítését; 1917 körül pedig Luthert német nemzeti hősként ünneplik. A XX. század második felét viszont már a közeledési folyamat felgyorsulása jellemzi. Ennek fontos lépése volt a II. vatikáni zsinat szemléletváltása, illetve a megigazulásról kiadott Közös Nyilatkozat 1999-ben.
A teoretikus fejezet azokat a kérdéseket veszi sorra, amelyekről napjainkban gondolkodnak az ökumenével foglalkozó teológusok. A sola Scriptura (egyedül a Szentírás) elve és a szentek tisztelete mellett a mise áldozati jellege, a successio apostolica (apostoli utódlás) és a pápai primátus jelent ma megoldandó problémát.
Fabiny Tamás püspök többek között arról beszélt, hogy Wittenbergben áll egy hatalmas Luther-szobor, nemrég pedig a reformáció jubileumához kapcsolódva ötszáz kisméretű Luther-szobrocskát helyeztek el a városban. Nekünk azonban nem óriásként vagy törpeként kell a reformátorra tekintenünk, hanem szemmagasságban, úgy, ahogyan azt Neuner könyve is teszi. Ez a kötet Luther fontos tézisei – a megigazulás, a kereszt és a szabadság – köré épül. A püspök rámutatott: az evangélikusoknak nem szabad büszkének lenniük arra, hogy elszakadtak a katolikusoktól, sokkal inkább a szakadás feletti fájdalommal kellene visszatekinteniük erre az időszakra. Ezért az evangélikusok nem ünneplik a reformáció kezdetét, hanem megemlékeznek róla.
Görföl Tibor arra hívta fel a figyelmet, hogy e kötetből nagyon világos képet nyerhetünk Luther életéről, tevékenységéről és hatástörténetéről. A szerző müncheni kollégája volt Wolfhart Pannenberg, aki evangélikusként vette kritika alá Luther személyét, Neuner az ő munkásságára is támaszkodott. Eltökélten koncentrál a témára, több helyen tesz bátor, provokatív megállapításokat úgy, hogy közben nem téveszti szem elől a hivatalos álláspontot sem. Neuner Heinrich Fries tanítványa volt, aki Karl Rahnerrel együtt tett javaslatot az egyházak egységének megvalósítására. A két katolikus teológus azt szorgalmazta, hogy a különféle felekezetek úgy fogadják el egymás álláspontját, hogy önmagukra nézve ne tartsák azokat kötelezőnek. A tisztelet egyik legmagasabb szintű megvalósítása, ha merünk vitatkozni egymással. Neuner könyve pedig a keresztény vitakultúrának is jó példája lehet.

 

Volt szalézi növendékek az eurovíziós dalfesztivál nyertesei

Volt szalézi növendékek az eurovíziós dalfesztivál nyertesei

Daluk címe Amar Pelos Dois, amelynek Luísa a szerzője, Salvador pedig az előadója. Ez az első alkalom, hogy a vetélkedőt portugál előadó nyerte, mégpedig nem is akárhogyan: a fesztivál története során elért legmagasabb pontszámmal: hétszázötvennyolc ponttal.
A huszonhét éves Salvador soha nem akart sztár lenni. A Lisszabonban született Salvador gyermekkora óta énekel, családja mindig is bátorította. Tanulmányait egy szalézi iskolában kezdte, később pszi­chológiát, majd jazzt tanult. „Otthonülő gyerek voltam” – mondta egy interjúban a News Magazine-nak. „Nem tetszettek a diszkók, nem követtem a barátaimat, nem akartam inni és verekedni, és a lányokkal sem volt túl sok szerencsém…”
Salvador Sobral szívátültetés előtt áll, de betegségéről nem szeret beszélni. „Van egy csomó jó dolog az életben, sokkal több jó, mint rossz. Ez a betegség csak egy kis probléma, tulajdonképpen ez az egyetlen gondom, és ha nem is lehet teljesen meggyógyítani, kezelhető” – mondja.
Hazájában nemzeti hősként ünneplik, de őt nem szédítette meg a siker. Hogy védje magát, nem olvassa a Facebookot és a Twittert, sem a YouTube-on megjelenő kommenteket. „Ez el fog múlni. Néhány nap múlva az emberek elfelejtik ezt, és csak azok a rajongók maradnak, akik valóban szeretik a zenémet. Csak ők érdekelnek.”
Salvador Sobral megtartotta a hitét szalézi iskolás korából. Betegsége során megtanult napról napra élni, mindig csak a mának, és minden újabb napra Isten ajándékaként tekint.”

Forrás és fotó: Szaléziak.hu

A kiégésen innen és túl

A kiégésen innen és túl

Fotó: Merényi Zita

 

A könyvbemutatóra érkezett érdeklődők – többek között szerzetes-elöljárók, klerikusok, szerzetesek, teológusok, pszichológusok, ­coachok, szupervizorok – megtöltötték a főiskola könyvtárát.
A kiadó részéről Kuzmányi István főszerkesztő köszöntötte a megjelenteket. Mint elmondta, ez a könyv pszichológiai, mentálhigiénés, teológiai és spirituális szempontból tárgyal egy olyan kérdéskört, amely nagyon sok embert érint. Remélhetőleg kulcsot ad ahhoz, hogy kinyithassuk a magunk által felépített falakban rejlő ajtókat. A főszerkesztő azt is kiemelte, hogy a szerző nagy bátorsággal vállalta fel érintettségét, s ez a személyesség hitelessé teszi a könyvet.
Füzes Ádám a kötetről szólva rámutatott, hogy abban több találkozási pont is fellelhető. Versegi Beáta keresztény antropológus és szupervizor is, személyében két eltérő megközelítési irány találkozik. Ugyanakkor a könyv nagy erénye, hogy szerzője képes elválasztani egymástól a különféle – mentálhigiénés és spirituális – elemeket. A kötet arra figyelmeztet, hogy meg kell tudnunk különböztetni azt, akik vagyunk, attól, amivel foglalkozunk.
A kiégés örvényébe leginkább a segítő­foglalkozást gyakorlók kerülnek bele. A szerzetesek, a papok is veszélyeztetettek, különösen azért, mert nekik „intézményesült magánszférájuk” van.
Füzes Ádám azt is kiemelte, hogy a párbeszédes formában megírt könyv nemcsak azt mutatja be, miként lehet kijutni a kiégés folyamatából, hanem a helyes életvezetésben is segítséget nyújt az olvasóknak.
Rottenhoffer Ágota coach, szupervizor – aki a kötet létrejöttében is közreműködött – személyes élményeit osztotta meg a könyv­bemutató népes közönségével. A lelki gondokkal küzdő ember leginkább azt szeretné, ha valaki nevén nevezné a problémáját. Versegi Beátával folytatott beszélgetése során merült fel, hogy ha sikerülne könyv formában összefoglalni mindazt, amin átment, az másokat is segíthetne abban, hogy kilábaljanak a kiégésből.
Kovács Gergely – akinek művészi illusztrációi segítik a szöveg befogadását – arról beszélt, hogy a grafikák egy történetet szeretnének elmesélni, azt mutatják be, mit él át az, aki a kiégés során lejut a gödör aljára, majd kikászálódik onnan.
A könyv szerzője, Versegi Beáta-Mária nővér, a Nyolc Boldogság Közösség tagja először köszönetet mondott mindazoknak, akik segítettek neki kijutni a kiégés folyamatából. A kötet létrejöttéről elmondta, hogy több esemény, előadás adott hozzá inspirációt, valamint az Új Ember hetilapban és a Magyar Kurír hírportálon megjelent interjúja iránti nagy érdeklődés adott megerősítést ahhoz, hogy belevágjon történetének megírásába.
Végül Kuzmányi István köszönetet mondott Versegi Beáta mellett a szerzői munkafolyamatot elmélyítő kérdésekért Kámán Veronikának, Rottenhoffer Ágotának és Baranyai Bélának, továbbá a grafikai munkáért Kovács Gergelynek. A könyvbemutató dedikálással ért véget.
A kiadvány Pál Ferenc katolikus pap, mentálhigiénés szakember ajánlásával látott napvilágot.
A könyv a Magyar Kurír gondozásában, az Új Ember-kiadványok sorozatban jelent meg. Megtalálható az Új Ember könyves- és webboltban, valamint megvásárolható a május 22-én kezdődő Szent István Könyvhéten.

Tizenöt könyv, huszonöt év alatt

Tizenöt könyv, huszonöt év alatt

A marosvásárhelyi (volt) ferences templom plébánosa huszonöt éve pap. Ez alkalomra jelentette meg tizenötödik könyvét, az Ezüstbeszédet. Még­is, amikor egy író-olvasó találkozón szóba kerül, hogy ő író, hevesen tiltakozik. Nem vagyok író, egy könyvet sem írtam – hárítja el a megjelölést, mint afféle Keresztelő János, aki kijelentette, ő nem messiás. Miközben a nyomtatásban való állandó jelenlét elvét követve szinte évente kiad egy kötetet, néha kettőt. Hát akkor kicsoda Sebestyén Péter? (Csík) Szépvízen nevelkedett, Gyulafehérváron járta a teológiát. Csíksomlyón szentelték pappá 1992. április 25-én. Er­dő­szentgyörgy és Bözöd­új­falu, az elárasztott templom plébánosa, onnan került Marosvásárhelyre, ahol a marosvásárhelyi rádió munkatársa, és személyes honlapján is (www.­pe­ter­pater.com) közli gondolatait. Ennyi, ami könnyűszerrel kideríthető. Azt a kérdést már nehezebb megválaszolni, hogy ha nem író, akkor miért gyűjti mondandóját immár a tizenötödik könyvbe, és miért adja ki komoly költségen.
Két eshetőség van. Vagy Szabó T. Anna költő mondata: „Mert aki könyvbe préseli magát, az egy ideig biztos halhatatlan” (Hamu, Láng), vagy Ady Endre figyelmeztetése: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán!” Az egyik eshetőséggel a saját halhatatlanságán dolgozik az ember, a másik eshetőséggel a másokén. Erdély papjaira mindig is jellemző a helytállás önmagukért és másokért, szóban és írásban egyaránt. Magyarságon és kereszténységen őrködik az, aki ír, mert az írás is marad, nem csak a kő. Hallottam prédikálni, lelkigyakorlatos beszédeket tartani; szavakkal és hangsúlyokkal jól bánó szónok, akinek fontos, hogy messzire hangozzék, amit mond.
Tizenötödik könyvét lapozgatva mégis összeáll egy pályaív. Szónok és glosszaíró, lelkipásztor és szerkesztő. A szülőföld szerelmes szószólója. Szenvedélyes hang hordozza igéit. Megnyugtató felismerni azt is, hogy nemcsak író, de olvasó is egyben. És ha nem írónak vallja magát, akkor az azért van, mert meg akarja őrizni szabadságát a publicisztika műfajaitól, hogy kötve maradhasson az evangéliumokhoz. Az írástudók pesszimizmusa és melankóliája helyett a lelkipásztorok optimizmusát vallja magáénak. Legszebben a szárnyai alól kinövő pap újmiséjén elmondott prédikációja tanúskodik erről. „Egy alkalommal két cipőgyáros járt a sivatagban. Az egyik, az orrlógató, csak azt látta, hiába jött ide, errefelé senki se hord cipőt. A másik, a vérbeli üzletember viszont felujjongott: micsoda lehetőség, itt mindenki mezítláb jár!”
Köszönjük, Péter, könyveidet, ezt a tizenötödiket, az Ezüstbeszédet is! De leginkább azt, hogy huszonöt éve pap vagy, és mert – szavaid szerint – magyarságodért jobban meg kell küzdened, mint kereszténységedért, még inkább azt köszönjük, hogy katolikus papként Erdély népét szolgálod. Köszönjük a humorodat, a nevetésedet és azt, hogy ott akarsz maradni, ahol születtél. Nem vágysz el a gyimesi, a gyergyói és a csíki hegyek közeléből. A kő marad, az írás is, és te is maradj nekünk – mezítlábas barátaidnak.

2 / 5123...Utolsó