Embertárs

Az utolsó vacsora szimbólumai

Az utolsó vacsora szimbólumai

Fotó: Lambert Attila

 

Az Újszövetség utolsó vacsorája a zsidó hagyomány szerint megült szédereste. Hogyan zajlott ez Jézus korában?

– Akkoriban a zsidóság már mintegy ezerháromszáz éve ülte meg évről évre a széderestéket. Az elsőt még az egyiptomi fogság utolsó napján tartották, amikor Isten – Mózesen keresztül – azt parancsolta, hogy a kivonulás előtti napon mindenki egyen keserű füvet, kovásztalan kenyeret, és egyen a közösen levágott állatáldozat húsából, éjszaka pedig induljanak útnak – ez a megőrzés éjszakája. Később a Tóra megparancsolta, hogy ez az ünnep tartson hét napon keresztül, annyi ideig, mialatt a kivonulástól eljutottak a Sás-tengerig, vagy­is a spirituális megszabadulástól a fizikai megszabadulásig. A talmudi kor rabbijai még jobban kiemelték az emlékezés és az elmesélés fontosságát. Ők definiálták, mi is a kovász, mi a keserű fű, és mi maga a szédereste, ami azt jelenti: a rend estéje. Azaz minden évben végig kell játszani, újra kell élni a kivonulást, a rabszolgaságtól a szabadságig. Sőt, négy különböző módon kell elmesélni a fiaknak, mi is történt Egyiptomban. Így évről évre új kérdésekkel és új válaszokkal bővült, és ma is bővül a szédereste.
A rítusok a polgári időszámítás előtti II. században már szinte pontosan le voltak írva. Rabbi Jehuda időszámításunk szerinti 200-ban zárta le a szóbeli tan alapkönyvét, amely – többek között – leírja, hogyan kell kérdéseket feltenni, mit kell elmesélni, mit kell az asztalra tenni, és mi az az ötfajta gabona, amely legalább tizennyolc percen át vízzel érintkezve erjedésnek indul és kovásszá válik.
A Tóra a sok szertartás mellett azt is előírta, hogy nem lehet a birtokunkban semmiféle erjedő dolog. Az ünnep leg­ismertebb neve pészah, ami azt jelenti: elkerülés. A név eredete tórai, hiszen a tizedik csapásnál a zsidó házakat elkerülte a pusztítás angyala.
A pészah szó másik jelentése maga a pészah-áldozat, ami arameus nyelven piszcha, ­ebből ered a magyar pászka szó is.

Kezdettől fogva változatlan az ünnep rendje?

– A Misna korában már megvolt a szertartás rendje kérdésekkel, válaszokkal, szimbolikus ételekkel, négy pohár borral és utóétellel. Ám ez még messze nem a mai szédereste, hiszen az folyamatosan változik. A hagyomány határozottan biztatja a szédervezetőket, hogy tegyenek fel új kérdéseket, mindig új és újabb oldalról közelítsék meg a szabadság kérdését. A ma általunk használt útmutató a Hágádá. A szó elbeszélést jelent, és a „meséld el fiaidnak” tórai parancsból (M II. 13/8) ered. A Hágádá mai formája – a végén található dalokkal – a középkor végén állt össze, de bármikor lehet hozzátenni.

Miért fontos, hogy ennyire szigorú rendje legyen az estének?

– „Minden család fogjon egy bárányt”, „véréből tegyenek az ajtófélfára”, majd „egyék meg a húst együtt” – így kezdődött. A pészah identitásünnep. Kicsit viccesen azt is mondhatnám, hogy ha őseink annak a báránynak a vérét egy tálban kitették volna egy asztal közepére, Isten azt is látta volna. Miért kellett mégis bekenni vele kívülről a szemöldökfát? A válasz logikus: mert csak az a nép alkalmas önálló országban az önálló életre, amelyik fel tudja vállalni az azonosságát. Ha ez sikerül, akkor eléri a megváltás, ha nem, akkor ott marad Egyiptomban, ami szimbolikus hely is lehet, az örök szolgaság helye.
A pészah vallásjogi törvényei nagyon szigorúak. A hagyomány szerint pészahkor „zéró tolerancia” van a kovászra. Ha a húslevesbe beleesne egy méhecske, akkor azt ki lehet halászni, és a levest meg lehet enni, ám ha a legkisebb morzsaszem is beleesik, akkor ki kell önteni az egészet. A törvény szigorúságával kapcsolatban rengeteg kommentár van, csak egyet említenék. Az erjedő rész szimbolizálja a romlandóságot, és egy szabadságra vágyó népben a legkisebb erjedés sem lehet jelen, mert az átterjed a másikra és a harmadikra. Ez pedig akár egy közösség végét is jelentheti.
Az ünnepre nagyon alaposan elő kell készülni. Mindent ki kell takarítani, mindent át kell nézni, a nadrágok hajtókáját, a kisgyerekek párna­huzatát… Az ünnepet megelőző napon (idén csütörtökön este) gyertyafénynél tüzetesen át kell vizsgálni az egész lakást, minden kis zugba be kell kukucskálni, és ami kovászost találnak, azt meg kell semmisíteni. Amit nem semmisítünk meg, azt is ki kell vinni a lakásból, és el kell adni.

Az utolsó vacsorán a legfiatalabb tanítvány ül Jézus mellett. A széderestén pedig mindig a legkisebb fiú ül a családfő mellett. Miért?

– A legkisebb fiúnak fel­adata van. Fel kell tennie négy kérdést, amelyek a Talmudban le vannak ­írva. „Mindennap eszünk kovászost és kovásztalant, ezen az éjszakán miért eszünk csak kovásztalant? Mindennap mártogatás nélkül eszünk, ezen az éjszakán miért mártogatunk kétszer is? Mindennap eszünk mindenféle zöldséget, ezen az éjszakán miért eszünk csak keserű füvet? Mindennap eszünk főtt és sült hús is, ezen az éjszakán miért eszünk csak sült húst?” Ám ezt a negyedik – már a talmudi korban sem aktuális kérdést – felváltotta a következő: „Mindennap eszünk ülve és oldalra dőlve, ezen az éjszakán miért eszünk csak oldalra dőlve?”
A szédereste játéka, hogy a gyerek énekelve kérdez, és a családfő válaszol. Az este végén az érdeklődés fenntartása érdekében a kisgyerek eldughatja a maceszt, az apuka pedig kéri, hogy keressék meg együtt, és azzal a macesszal fejezzék be a széderestét.
Ez az ünnep héber nyelven zajlik, de a magyarázatokat magyarul adjuk. A klasszikus szövegeken nem változtatunk, azok héberül hangzanak el, ahogyan néhány dal is, de a narratív részeket magyarul mondjuk. A családi széderestéket az elmúlt évszázadban sok helyütt felváltották a közösségi széderesték.

Miért kell oldalra dőlve enni?

– Minden szimbólum ugyan­arra a dologra utal: a szabadságélményre. Az oldalra dőlés az urizálás jele. Így oldalra dőlve, fekve ettek a görögök, a rómaiak, ezt láthatjuk például az ókori vázákon és képeken is. Ha fekve eszünk, úgy érezzük, úriemberek vagyunk, vagyis szabadok.
A zsidóság – többek között – abban is különbözik a kereszténységtől, hogy nálunk nem lehet hit által üdvözülni, csak tettek által. Amit Isten kér tőlem, azt teszem: ha azt kéri, ne egyek kovászosat, akkor nem eszem. És ha a hagyomány azt mondja, dőljek oldalra, akkor oldalra dőlök, hiszen így tette apám, nagyapám, dédapám is.

Miért keserű füvek vannak az asztalon?

– A Tóra azt írja elő: kovásztalan kenyeret egyetek keserű fűvel. A keserű fű a keserű munkát szimbolizálja. Rengeteg más dolog is van az asztalon, és mindennek megvan a maga jelentése: a sós víz a könnyeket szimbolizálja, egy almás-diós mártogatós keverék a malterra emlékeztet, a zöldség a jólétet fejezi ki, a tojás a gyászt és sok minden mást… Rengeteg szimbolikus ételt eszünk, elgondolkodunk ezek jelentésén, magyarázzuk azt. Mindig meg szoktam kérdezni, hogy valakinek esetleg eszébe jut-e valami új magyarázat.

Négy pohár borról is szó van, és egy ötödikről, amit nem isznak meg.

– A Talmud előírja, hogy a négy pohár bor nem hiányozhat az asztalról, akkor sem, ha valaki nagyon szegény. A Tóra egy mondaton belül
(M II 6/6) négy igével írja le a kivonulást: megmentettelek, megváltottalak, magamhoz vettelek, kihoztalak. Ám a következő mondatban van egy ötödik ige is: beviszlek. A Talmud kérdése, hogy vajon ez az ötödik szó beletartozik-e a megváltás szavai közé. Az ötödik pohár – amit Élijáhu vagyis Illés serlegének neveznek – ezért (is) van. Élijáhu a messiás hírnöke, és amikor majd eljön, akkor kiderül, hogy ez az ötödik szó, a „bevitel”, vajon a megváltás része-e. Ma is meg kell inni négy pohár bort, a gyerekek piros szőlőlevet kapnak.
Van még egy fontos pedagógiai hagyomány. Amikor a tíz csapásról olvasunk, minden csapásnál egy-egy csepp bort ki kell hinteni a pohárból, mert Isten teremtményei haltak meg, sebesültek meg a csapásokban. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy az örömünk nem lehet teljes, ha bármiféle tragédia van a világban.

A lábmosás hagyománya létezett Jézus korában?

– A lábmosás nincs benne a zsidó szertartásban. A széder­este folyamán kétszer van kézmosás: először csak a szédervezető mos kezet, mielőtt beletunkolja az első zöldséget a sós vízbe – ez a rituális tisztaságról szól. A második már mindenkire vonatkozik: a macesz­evés előtt mindenki kezet mos, és áldást is mond utána. A Tórában csak egyszer fordul elő lábmosás, ám az a széderestének nem része, leg­alábbis askenázi vidékeken.

Isten dicsőítésével zárul az este. Ez is ősi hagyomány?

– A bölcseink elrendeltek hét parancsolatot, amelyek
a Tórában nincsenek benne, de úgy kell tekinteni ezeket, mintha tórai eredetűek lennének. Ilyenek a mindenki által ismert posztbiblikus ünnepek, a hanuka, a purim története, és idetartozik az is, hogy ünnepekkor mondjunk el egy zsoltárfüzért a Jóisten dicsőségére. Ez a Hallél nevű ima (113–118. zsoltár) szerves része a széderestének. Ma már nem ezzel végződik az este, hanem az imarész után következnek még a kedves oktatódalok. Az utolsó mondat pedig ez: „Jövőre Jeruzsálemben!”
Hozzá kell tenni, hogy a második széderestén elkezdjük számolni az ómert, negyvenkilenc napig, a sávuot ünnepig. A negyvenkilencedig napra érkeznek el a zsidó emberek Egyiptomból a Sínai-hegy lábához. A kedvenc pészahi mondókám (középkori dalom), az Egy az Isten. Tizenhárom kérdésen megyünk végig. Ez már a kötött széderrend utáni lazulás szakasza.

Az ünnep idejét a hold állása határozza meg. Mikor van pontosan?

– Niszán hónap 14. napja – mint a kereszténységben – mozgó ünnep. A tavaszi időszak első hónapjának teliholdjánál kezdődik el a pészah. Ez a bibliai első hónap, innentől számít a zsidó év, csak később vezették be az őszi újévet. A Tóra alapján Niszán hónap 15-e egynapos ünnep, a diaszpórában azonban minden ünnep kétnapos, míg Izraelben (az újév kivételével) ma is egynaposak az ünnepek. Ennek oka, hogy a Talmud kora előtt nem volt öröknaptár, a hónapokat úgy hirdették ki, hogy tanúk jelentkeztek, akik látták, amikor a hold megújul, és ezt jelentették Jeruzsálemben. Akkor megállapították és ünnepélyesen kihirdették, hogy az új hónap elkezdődött. A diaszpóra egyre növekvő távolsága miatt aztán mind bonyolultabb lett az ünnep idejének kihirdetése, hiszen az újholdat csak a jeruzsálemi bíróság jelenthette ki. Futárok vitték a hírt szerte a világba, Babilóniába, Egyiptomba. A jeruzsálemi ítélőtábla félt, hogy Izraelen kívül – a nagy távolság miatt – esetleg elcsúszik a nap, ezért azt mondták, hogy minden ünnep legyen két­napos. Jézus korában azonban csak egy napot ünnepeltek.
Ám az évezredeken átívelő üzenet közös: „tikun olám”, azaz mindenki részt tud kérni a világ még jobbá tételéért folytatott nemes munkából. A pészah, a szédereste erről szól. Isten gondoskodó jelleme találkozik az ember nem mindig gondoskodó egyéniségével, és azt emeli fel a magasba. Történetekkel, mesékkel, hagyománnyal, törvényekkel.

Az Úr jelenlétében

Az Úr jelenlétében

Fotó: Lambert Attila

 

Az indiai származású, Németországban élő Margaritha Valappila nővér és Manfred Huber atya március első hetében Magyarországon, Felsőmocsoládon tartott gyógyító lelkigyakorlatot. „Csoda a testi és lelki gyógyulás, de az igazi csoda, hogy Jézus van nekünk” – vallja a nővér.
„Itt megtalálja, amit már rég­óta – talán nem is tudatosan keres” – ez a mondat vezeti be a németországi Raphael Ház Evangelizációs Központ honlapjának bemutatkozó oldalát. A házat két szerzetes, a Szent József Betegápoló Nővérek rendjének tagjai vezetik több pap és civil együttműködésével. Egyikük, az indiai származású Margaritha Valappila nővér március első hetében Magyarországon, Felső­mocsoládon tartott lelkigyakorlatot, melynek célja, hogy eljuttassa az embert oda, amit keres, amire szüksége van.
A nyolcvanadik életévéhez közeledő nővér 1990 óta folyamatosan járja a világot, tizenkilenc éve Magyarországon is rendszeresen tart lelkigyakorlatot. Meghirdetni nem szükséges az ötnapos, gyógyító jelzővel meghatározott lelki­gyakorlatot, szájról szájra terjed a hír, és jelentkeznek az emberek, köztük számosan a korábban részt vettek és gyógyulást megéltek közül.
Rumszauer Miklós kaposvári plébános, aki Magyarország számára „felfedezte” Margaritha nővért, a Szentírást idézte – „Amikor elhatalmasodik a bűn, túlárad a kegyelem” –, és számos példával igazolta, miként ad Isten lelki megújulást, a bűn elleni harcot segítő kegyelmi eszközöket, módszereket.
A ma embere, aki a lelki sebzettség sokféle formáját hordozza – kezdve a kiengesztelődés hiányától, a félelem, a szorongás, a békétlenség, a depresszió, a megkötözöttségek okozta sebzettségig – gyakorta nem találja azt a forrást, mely számára a gyógyulást jelentheti. Azokat szólítja meg Margaritha nővér gyógyító lelkigyakorlata, akik keresik ezt a forrást. Sokaknak hozza el a gyógyulást, mind fizikális, mind lelki értelemben – mondja Miklós atya, aki évek óta papként és tolmácsként is részese ennek a gyógyító folyamatnak.
Idén már második alkalommal szervezte meg a lelkigyakorlatot Margaritha nővérrel Vizy Márton zeneszerző és felesége, Mocsai Júlia Felsőmocsoládon. A Bánó Mária Kastélyszállóban látták vendégül a mintegy nyolcvan résztvevőt. A kastély Júlia őseinek tulajdona volt. Az épületet a szülők a 2000-es évek elejétől fokozatosan újították fel. Édesanyja, Bánó Virginia örökösként úgy érezte, meg kell őrizniük a múlt ezen értékét. „Van felelősségünk. Nem bármi áron működtetni, hanem olyan tartalommal megtölteni, ami jó és közel áll a szívünkhöz” – tárja fel azt a belső indíttatást, mellyel a szervezést és lebonyolítást vállalták.
A lelkigyakorlaton szilencium van; mindennapos elemek a dicsőítés, a szentségimádás, a rózsafüzér és a szentmise – az Egyház áldott és megszentelt imádságai. Margaritha nővér és Manfred Huber elmélkedései vezetik a résztvevőket a belső úton, felkészítve a szentgyónásban a kiengesztelődésre és a belső szembenézést követően a gyógyító áldásra. Ebben a lélekáradásért végzett imafolyamatban megtörténik a gyógyulás – fogalmazza meg tapasztalatát Rumszauer Miklós.
Margaritha nővér így határozta meg a gyógyító lelkigyakorlat mibenlétét. „Csoda a testi és lelki gyógyulás, de az igazi csoda, hogy Jézus van nekünk. Az jelenti a gyógyulást, ha új életet kezdünk Jézussal, és a lelki fejlődés, elmélyülés útján járunk. Jézussal pedig nincs lehetetlen.”
A lelkigyakorlatok végén hagyomány a tanúságtétel. Ezúttal is kiálltak a közösség elé azok, akik gyógyulásukról számolhattak be.
Sándor feleségével, Rékával érkezett Felsőmocsoládra. A férj harmadszor vesz részt Margaritha nővér vezetésével lelkigyakorlaton, a feleség, aki egyébként orvos, másodszor. Sándor első ízben tavaly júniusban, néhány hónappal az előrehaladott csontvelőrákról kapott diagnózist követően jött el; Gyüre József, plébániájuk akolitusa hozta. Már akkor elindult a gyógyulás, ma pedig testi és lelki jóllétről, tünet­mentes állapotról tett tanúságot. „Jól érzem magam, azt érzem, hogy meggyógyultam. Csoda történt velem.” Útjáról beszámolva a teljes önátadást, a bocsánatkérést és a megbocsátást emelte ki.
A gyógyulás Zentán, egy hasonló ötnapos lelkigyakorlatot követően történt: „A lelkigyakorlat végén a közösség imádkozott, énekelt. Ott álltam, és a testemben szétáradó melegséget éreztem, és azt, hogy a betegség egyik percről a másikra megállt, de igazából szavakkal nem írható le, amit ott átéltem. Margaritha nővér észrevette a bennem lejátszódó változást, a kezembe adta a mikrofont. Percekig nem tudtam megszólalni, még a nevemet sem tudtam megmondani. Ahogy oldódott a megérintettség, szakadt fel belőlem. Ujjong minden sejtem!”
Réka is ott volt férjével. Orvosként pontosan tudta, hogy Sándor milyen súlyos állapotban van; a remény munkált benne, nem a hit. „Mára azonban minden megváltozott” – mondta. Sándor visszakapta életét, és az addig is templomba járó család Jézussal való kapcsolata mély barátsággá alakult át, „Jézus lett a főszereplő” – fogalmazott Réka. Betölti őket a hála, Jézussal párbeszédben, a Szentlélek útmutatását követve élnek.
Attila nyolc éve, nyelvgyöki daganata diagnosztizálása óta járja a testi-lelki felépülés útját. Erről a keresésről tett tanúságot a lelkigyakorlaton. A gyógyulás felé vezető úton Attila számára a barátai, családja imái, a lelkigyakorlatok, a gyógyító alkalmak sorában fontos helyen áll a Margaritha nővér vezette lelkigyakorlat. Állapotáról a gyógyultság örömével, reményével beszél. „Belső béke tölt el az imában, Isten szeretetét tapasztaltam meg. Megértettem, legfontosabb, hogy a mennyországba juthassunk. Nem a diagnózis mondja meg, hogy meddig élek, az életem Isten kezében van. Ez a nyugalom, béke és hála határozza meg ma az életem.” Attila arról is beszámolt, hogy betegsége nyolc éve alatt gyökeresen megváltozott élete. Megélhette, hogy gyerekei folyamatosan imádkoztak érte, mind­egyikük Istenhez fordult, nagylányával helyreállt korábban megromlott kapcsolata. „Áldás van a családomon. Életemben ez első helyre került Jézus. Jó irányban haladok.”
Margaritha nővér még nem volt húszéves, amikor elkötelezte életét Istennek. Német­országban lépett be a Szent ­József Betegápoló Nővérek közösségébe. Ápolónővér lett, negyven éven át állt örömmel a betegágyak mellett. Édesanyja betegsége – szélütés következtében lebénult – szólította haza Indiába. Részese ­lehetett, hogy édesanyja lábra tudott állni, és járni kezdett, miközben gyógyulásáért imádkoztak.
Később, gyógyulását követően édesanyja gyerekeivel együtt bekapcsolódott a karizmatikus megújulás életébe, és hívásukra Margaritha nővér – aki akkoriban maga is egy lábműtét után mankóval járt, vonakodva bár, de – elment egy imatalálkozóra. Megtapasztalásáról így beszélt: „Ötezer ember gyűlt össze egy Máté nevű atya tanításán. Jómagam is betegen mentem oda, mankóval tudtam csak járni. »Jézus itt van« – kiabálta a pap, én meg azt gondoltam: nem beszélhetne halkabban? – hiszen nem vagyunk süketek. Magamban pedig Jézussal beszélgettem. Azt mondtam neki, ha én is veled éltem volna, és szemtanúja lettem volna a gyógyításaidnak, könnyebben hinnék. Ezt gondoltam éppen, amikor az atya a színpadra szólította azokat, akiknek a hallásukkal van problémájuk. Egy tizenöt éves siketnéma lányt vittek hozzá a szülei, és hallhattam, ahogy a lány megszólal. Jézust hívta. Ezzel mint­egy válaszolt az Úr az én kételkedésemre, és akkor azt kiáltottam: »Jézus, mindent megteszek, amit mondasz. Rólad akarok beszélni az embereknek, minden embernek.« Ekkor egy kéz érintését éreztem a vállamon, és azt mondta egy hang: »Menj el az egész világra, és hirdesd az én igémet.« Ezt a tapasztalatot nem tudom elfelejteni, és azóta is mindent megteszek, amit Jézus mond nekem. Elmentem mind az öt kontinensre.”
A világszerte tartott lelkigyakorlatok mellett Margari­tha nővér és társai a Raphael Házban lelkigyakorlatra, imanapokra, beszélgetésekre, Jézus Szíve-péntekekre és Mária Szíve-szombatokra várják a hozzájuk fordulókat. „Együtt imádkozunk, keressük Isten szavát, mert ő a szeretet. Ő az, aki elküldte hozzánk Jézus Krisztust, aki minden ember megmentésére érkezett közénk.”

A magyar szerzetes-elöljárók új vezetői

A magyar szerzetes-elöljárók új vezetői

Hat éven keresztül Deák Hedvig töltötte be ezt a tisztet, akinek a tagok most megköszönték eddigi elnökségi munkáját. A választott elnökségi tagok: Deák Hedvig OP (elnökhelyettes), Szabó Katalin SSS, Suller Melinda SJC, Kórodi M. Veronika SFPS.
A Férfi Szerzetes-elöljárók Konferenciájának (FSZK) rendes tagjai március 20-án új elnököt és ugyanekkor elnökségi tagokat is választottak Érden, az FSZK kétnapos ülésén. Az új elnök Dobszay Benedek OFM, a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány tartományfőnöke lett. Hat évig Labancz Zsolt piarista tartományfőnök töltötte be az elnöki tisztet, akinek a tagok köszönetet mondtak eddigi munkájáért. A választott elnökségi tagok: Balogh Piusz O.Praem., ­Burbela Gergely SVD, Ábrahám Béla SDB, Labancz Zsolt SchP, Vízi Elemér SJ.

Forrás: Szerzetesek.hu

A feltámadás harangjai

A feltámadás harangjai

Fotó: Bókay László

 

Sokunkat, sokszor megszólítanak a harangok, és húsvét táján ennek különösen is örülünk. A méltóságteljes kongás, amely – mint a régi francia sanzon, a Három ­harangszó oly szuggesztíven vési szívünkbe – egész életünket végigkíséri, keretbe foglalja, mulandóságunkra és örök hivatásunkra egyaránt figyelmeztet. Gombos ­Miklós és fia, Ferenc, az őrbottyáni harangöntő mesterek műhelyében azt próbáltuk megtudni, hogyan születnek a messzire ható, lélekrezgető hangok.
A címmel, a műhely megtalálásával először gondban vagyunk. Mint nemsokára kiderül, azért, mert két házszám is van – az egyik páros, a másik páratlan, mégis mindkettő igaz. A postán végül útbaigazítanak: Gombosékat itt mindenki ismeri. Az udvaron kisebb harangkiállítás és impozáns harangláb fogad. Gombos Miklós azonnal a műhelybe vezet, és már éppen hozzálátna a harangöntés több hónapos folyamatának ismertetéséhez, amikor kongani kezd a telefonja. Mielőtt felveszi, odasúgja, hogy ez a csengőhang a legnagyobb harang hangja, amelyet valaha öntött. Ezerötszázötven kilós, ma a kiskunfélegyházi templom tornyának lakója.
A telefonáló hölgy harangot akar rendelni: ötvenkilósat, a lakóhelye temetőjébe. – Mekkora a temető? Van-e már ott másik harang? – kérdezi tőle Gombos úr, mert ha igen, tudni kellene, milyen méretű, és milyen a hangja. – Menjen ki oda egy jó fülű kántorral, hogy meghallgassa – tanácsolja neki. – Nálunk éppen van itt most egy ötvenhat kilós harang; megszólaltatom, hogy legyen róla elképzelése, milyen lesz a hangja – mondja, és már kongatja is, a haranghoz tartva a telefont.
– Lengőszerkezettel együtt szállítjuk, négy hónapig fog tartani a munka – teszi hozzá, majd amikor a hölgy sokallja a négy hónapot, a rétessütéshez hasonlítja a harangöntést, amelyre szintén rá kell szánni a megfelelő időt.
Mi közben félig és teljesen kész, homokfújt és lecsiszolt, már fényes harangokat nézegetünk, meg a felirataikat böngészgetjük. „Őseink emlékére öntette Lajoskomárom népe 2018-ban”, áll az egyiken.
– Egy harangnál a hang a lényeg, de mivel ünnepeken, ünnepi szertartás keretében szokták átadni, szépnek is kell lennie – folytatja a mester. – A díszítés attól függ, milyen felekezet a megrendelő. Az evangélikusok Luther-rózsát, a reformátusok zászlót tartó bárányt, mi, katolikusok pedig szentábrázolásokat látunk rajta a legszívesebben. De egyéni elképzelések megvalósítására is fel vagyunk készülve fotók vagy rajzok alapján.
Hogy jobban megértsük, hogyan készülnek a harangok és a díszeik, átsétálunk az udvaron, a ház aljában levő díszítőműhelybe, ahol Mária szorgoskodik. Miklós makettet vesz elő és állít az asztalra, amelynek három, egymásba illeszkedő, agyagból készült részét a matrjoskababákhoz hasonlítja. Az első és egyben az alsó rész a magminta. Erre illesztik rá a választózsírral bekent álharangot, amelyre a viasz dísznegatívok kerülnek. A harmadik, az előző kettőre ráhelyezendő elem a köpeny. A hármas minta kiégetése után a középső részt, vagyis az álharangot eltávolítják, a másik kettőt egymásba illesztik és szigetelik, földbe ássák, majd közéjük öntik a huszonkét százalék óntartalmú, forró vörösréz ötvözetet, a harangot alkotó anyagot. Miután egy napig pihenni hagyták, előbb a belső, aztán a külső köpenyből „csomagolják ki”, végül alaposan letakarítják, homokfújják és lecsiszolják a harangot. Ezután már csak a próbakongatás van hátra. Ugye egyszerű?
Erősen figyelünk, rettenetesen koncentrálunk, de hamar belátjuk, hogy itt és most biztosan nem válik belőlünk profi harangöntő, annyi apró részletet kellene összeillesz­tenünk és egységben látnunk. Ennek ellenére igyekszünk mindent megjegyezni, ala­posan megnézni, megérteni. Visszamegyünk a nagyobb műhelybe, és az ott dolgozó Zsoltit kérdezgetjük – aki kisebb, ezért fektetve szárított magharangok alá töltögeti a parázst –, majd beóvatlankodunk a szomszédos lakatosműhelybe, amelyben Miklós fia, Ferenc az úr.
– Ferenc ügyesebb lakatos, mint én – mondja Miklós. – Ő a családban a harmadik, aki a harangöntést választotta hivatásául, de már a tizenhárom éves unokámat is érdekli a mesterség. Fontos célom volt, hogy továbbadjam a szakmát a fiamnak, mert megfogadtam Makovecz Imre bölcsességét, hogy aki nem tudja az utódját kinevelni, az nagyobb aljasságokra is képes.
Nagy múltú, a Slezák család által 1910-ben alapított cég utódai vagyunk; apám 1973-tól 2008-ig dolgozott, öt éve hunyt el. A harangöntés múltja annál is nagyobb, mint hinni szokták, mivel nem a kereszténységgel kezdődött, hanem már Krisztus előtt két-háromezer évvel is használtak harangokat. De kétségtelen, hogy hivatalosan „csak” 604 óta kötelező harangnak lennie a templom közelében, amikor Szabiniánusz pápa így rendelkezett.
Ferenc keresésére indulunk, aki éppen egy lengőszerkezet tengelyét csiszolja szikrák ezreit röpítve szerteszét. Amikor végez, megmutatja nekünk a gépeit és az esztergapadját. Gyerekként ez a műhely volt a játszótere, meséli, szinte észrevétlenül nőtt bele a szakmába. Tizenhét-tizennyolc éve dolgozik a műhelyben, már a nyári szünetek jelentős részét is itt töltötte annak idején. Minden harangot a „gyermekének” tekint. A legnagyobb, amelynek a készítésében részt vett, tizennégy mázsás volt, Balmazújvárosból rendelték. Arra a munkájukra pedig mindmáig meghatódva emlékezik, amikor egy férfi a lánya emlékére készíttetett náluk harangot.
A harangok nyolcvan-kilencven százalékát ő maga szereli fel a helyszínen. Mint édesapjától már tudom, ők is így szeretik a legjobban, mert csak az általuk készített lengőszerkezetre maguk felszerelte harangra tudnak-mernek garanciát vállalni. Megesett, hogy egy megrendelő magabiztosan távozott az elkészült haranggal, amelyhez nem rendelt lengőszerkezetet, majd nem sokkal később kétségbeesve telefonált, hogy mégiscsak Gombosék oldják meg a gondot. – Mi pedig ripsz-ropsz megoldottuk, mert kicsik vagyunk, de ügyesek – mosolyodik el Miklós.
Pár perccel később a műhely munkatársai begurítanak egy állványt, s ennek folytán megtudjuk, hogy harangot nemcsak venni, hanem kölcsönözni is lehet. Azt a kettőt, amelyet erre az állványra fognak felszerelni, a Müpa rendelte, és egy hangversenyen lesz fontos szerepük.
Hogyan kapnak a harangok nevet? Különböző esetek ismeretesek. Gyakran nevezik el őket a templom védőszentjéről, vagy arról a püspökről, aki az öntésükre megbízást adott. Protestáns környezetben pedig az a szokás, hogy a harangozó neve ragad rájuk.
Az a harang, amelynek a mintája mellett apát és fiát megörökítjük, a budapesti Örökimádás-templomba készül. Ez különösen nagy öröm Miklós számára, aki azon a környéken töltötte a gyermekkorát, és a templom szinte a második otthona volt. Elcsodálkozunk, hogy van még hely új harang számára egy budapesti templomtoronyban, de kiderül: valójában rengeteg, körülbelül kétezer harang hiányzik a magyar templomokból – gondolom, a háborús idők messze ható következményeként, amikor beöntötték őket.
– A világ számos országába került már harang Őrbottyánból. Harangjaink Isten dicsőségét, szeretetet és békességet hirdetnek, bármely tájékra kerülnek – mondja Miklós, amikor kilépünk a műhelyből.
Odakint búcsúzóul egy harangos anekdotával gazdagodunk. A díszes állványon függő hatalmas, kétszáz éves ­harangról szól, amelynek a hangja nem illett a többiéhez. Amikor egy jó hallású plébános került a település templomába, akinek a tiszteletére az összes harangot egyszerre szólaltatták meg, az atya prédikációjában kedvesen arra kérte a híveket, hogy ilyet többé ne tegyenek vele, az összhangot megtörő harangot pedig haladéktalanul leszereltette, majd egy odaillő, háromszázhuszonöt kilós, H hangúval pótoltatta. Így került a leszerelt harang a Gombos-műhely udvarába, a Magyar­ország Európai Unióhoz csatlakozása tiszteletére készült, vagyis ma már történelminek számító haranglábra. Miklós a kedvünkért harangoz is vele egy kicsit. Mi pedig a méltóságteljes kongás hallatán hirtelen érteni véljük, miről beszélnek, mit akarnak újra és újra elmondani, szívünkbe vésni a harangok így húsvét táján.

Eszközök vagyunk a Jóisten, a főszervezőnk kezében

Eszközök vagyunk a Jóisten, a főszervezőnk kezében

Fotó: Merényi Zita

 

Idén már hetedik alkalommal zarándokolhatnak a hívek a jól ismert Boldogasszony-zarándok­vonattal pünkösd ünnepén Csíksomlyóra, majd a Fekete Madonnához, a lengyelországi Często­chowába. Egy új járatot is indítanak, amelynek úti célja a bosznia-hercegovinai Međugorje. Mi indokolta ezt?

– Valóban, hetedszer megyünk a zarándokvonattal Częstochowába és Csíksomlyóra. 2011-ben az első zarándokvonat Lengyelországba indult, és az ott átélt lelki élmények hatására kérték a hívek, hogy a következő évben menjünk el Csíksomlyóra is. Azóta sok ezer ember zarándokolt velünk. Néhány évvel ezelőtt azt mondta az akkori lengyel nagykövet, hogy a lengyel–magyar barátságnak része lett ez a zarándoklat. Ez nagy öröm nekünk, de még többet jelent számunkra az, hogy emberek ezrei részesülhettek különleges kegyelemben a magyar alapítású częstochowai pálos kegyhelyen vagy akár Krakkóban is. Ezek a zarándoklatok valóban a lengyel–magyar barátság részeivé váltak ma már, mégpedig keresztényi alapokon, ami rendkívül fontos.
Kezdetben azt mondtuk, a lelki megújulásunkért zarándokolunk, ezt a tavalyi évtől kiegészítettük azzal: misszió a hitünkért. Hisszük, hogy a mi legfőbb szervezőnk a Jóisten. Évente sok ezer ember indul a bosznia-hercegovinai Međugorjéba. Az ő kérésük volt, hogy az imádkozóvonattal zarándokoljunk el ide. Rengetegen mondják, hogy mély lelki élményt kapnak ott a szentgyónások, a lelki programok révén. Szerte a Kárpát-medencéből és a nagyvilágból – s a magyarok közül is sokan – elzarándokolnak ide. Éppen ezért úgy éreztük, hogy eleget kell tennünk ennek a kérésnek, és el kell indulnunk az első zarándokvonattal Međugorjéba is, mégpedig 2018 szeptemberében. Az érdeklődés óriási. Bízunk abban, hogy ez a zarándoklat újabb lelki csatornákat nyit meg, hiszen a misszióra a hitünkért ma nagyobb szükség van, mint korábban bármikor.
Az általunk indított zarándokvonatok jelekké váltak: mindig sok pap kísér el bennünket, a vonaton is lehetőség van gyónásra, lelki beszélgetésre. A lelkivezető atyáktól tudom, hogy sokan azzal kezdik: egy évvel ezelőtt itt gyóntam utoljára. Eszközök vagyunk a Jóisten, a főszervezőnk kezében, és mindent megteszünk azért, hogy még jobb eszközökké váljunk.

Mondhatjuk, hogy a zarándokvonatokon utazók száma évről évre nő?

– Az első alkalommal mint­egy hétszázan indultak Częstochowába a zarándokvonaton. Azóta ez a szám már kilencszáz, ezer körüli, de tavaly például ezeregyszázan mentünk Csíksomlyóra. Ez nagyon sok ember, ezért ma már igyekszünk korlátok közé szorítani a létszámot. Sokan kérdezik tőlünk, miért nem megyünk még többen, miért nem bővítjük a kört, de úgy érzem, nagyon kell vigyáznunk a minőségre, arra a lelki figyelemre, amit igyekszünk a legmesszebbmenőkig megadni a zarándokoknak. A kevesebb néha több. Jelenleg teljesen kitöltjük azokat a kereteket, amelyek között a szervezés még lehetséges. Nem élünk a mennyiség bűvöletében, nem szeretnénk ebbe a hibába esni. Ha megerősítést kapunk arról, hogy valóban a gondviselés keze irányított bennünket a međugorjei zarándoklat felé, akkor valószínűleg jövőre is megszervezzük ezt az utat is.
Néhány évvel ezelőtt Veres András püspök atya vezetésével vonatos zarándoklatot indítottunk Mariazellbe, és az­óta is minden évben elzarándokolunk ide. Idén is megyünk, október 6-án, Székely János püspök atya vezetésével, ez egy egynapos autóbuszos zarándoklat lesz. Mostanában sokan kérdezik, hogy nem mennénk-e el újra Mariazellbe vonatos zarándoklatra. Imádkozunk és kérjük a főszervezőnk „véleményét”.

A Misszió Tours új terület felé nyit. Idén két balti utat is szervez, az egyik lelkivezetője Veres András, az MKPK elnöke lesz.

– Ez az idei év nagy újdonsága, és igazi öröm számunkra. Egyébként is kevés zarándokcsoport jutott el a Baltikumba, Litvániában, Lett­országba és Észtországba. Nekünk ez lesz az első szervezett utunk ide. A július 3. és 9. közötti zarándoklatunk lelkivezetője Füzes Ádám atya, a július 28. és augusztus 3. közötti zarándoklaté pedig ­Veres András püspök atya lesz. Mindkét zarándoklatot ­Kuzmányi ­István, a Magyar ­Kurír és az Új Ember főszerkesztője vezeti majd, aki több baltikumi útikönyv szerzője, e terület szakértője. A második időpontra már nincs szabad hely, az elsőre még várunk jelentkezőket. Az idei Fekete Madonna-zarándokút egy teljes napját az Isteni irgalmasság-bazilikában töltjük majd, annak Fausztina-kápolnájában – Szent Fausztina sírhelyénél –, és imádkozni fogunk a Szent II. János Pál-bazilikában is. A forrás azonban Litvániában van. Most megyünk el először Vilniusba, ahol az óváros Domonkos utcájában, az egykori Szent­háromság-templom főoltárán látható az eredeti irgalmas Jézus-kegykép. (A Krakkóban tisztelt kegykép Fausztina halálát követően készült.) A Vilniusban őrzött kegykép története meglehetősen szövevényes (a litván fővárosban őrzött kép kalandos történetéről részletesen a 15. oldalon megjelent írásunkban olvashatnak – a szerk.). A kegykápolnában imádkozva szeretnénk megismertetni ezt a történetet a zarándokainkkal. Mindezek mellett elzarándokolunk a Keresztek hegyéhez is, amely a XX. század kereszténységének emblematikus helye, sőt, elmegyünk az első egyházilag elismert európai Mária-jelenés helyszínére, Šiluvába is. Ez a két balti zarándoklat egészen különleges élménynek ígérkezik.

Miben látja az Önök által szervezett zarándoklatok jelentőségét?

– Nagy öröm számunkra, hogy főpásztorok, papok
és szerzetesek vállalják a zarándoklataink lelkivezetését. Egy-egy ilyen út sokkal több, mint egyszerű kirándulás – mély kegyelmeket hordozó lelki zarándoklatok ezek. Az említett főbb útjaink mellett rengeteg egynapos zarándoklatot is meghirdettünk, a győri könnyező Szűzanya-búcsútól kezdve egészen az adventi zarándoklatig. Ott leszünk Szombathelyen Brenner János boldoggá avatásán is. Nagyon örülök az Esterházy János-zarándoklatnak – szeptember 15-én megyünk Alsóbodokra és Nyitrára, Bíró László püspök atya lelkivezetésével. Ismeretes, hogy Esterházy Jánost tavaly temették el a Nyitra melletti Alsóbodokon, boldoggáavatási eljárása megkezdődött. A lengyel atyák, szerzetesek azt mondják, a zarándokvonatainknak kedvező hatásuk van az egyházközségeink, híveink közötti kapcsolatok lelki elmélyítése szempontjából is. Talán sikerült kissé erősítenünk a lengyel–magyar barátság keresztény vonulatát, ami mindig is megvolt a történelem során, közös szentjeink – például Kinga, Hedvig – révén, de a XX. században talán némileg elhalványult. Ezzel – és az ehhez hasonló missziókkal – erősítjük hitünket, ápoljuk közös keresztény gyökereinket, és megpróbáljuk építeni a jövőt. Úgy érzem, erre ma nagyobb szükség van, mint valaha. Magunk mögött érezzük a Jóisten megerősítését, és meggyőződésünk, hogy amit teszünk, azt tennünk kell. Munkánkban kiváló szervezők, nagyszerű társak segítenek bennünket. Örülök annak is, hogy egyre nagyobb sajtó­figyelem kíséri a tevékenységünket, és az általunk képviselt jó hír is megjelenhet a sajtóban. Amerre csak járunk, Erdélyben, Lengyelországban, imádkozó tömegek várnak bennünket, együtt imádkoznak velünk, és ma már tudják, hogy ez az imádkozóvonat hittel, lélekkel robog végig a Kárpát-medencén.

Bizalomra hangoltan élnek

Bizalomra hangoltan élnek

Fotó: Merényi Zita

 

– Úgy kerültünk Zitával Malawiba, hogy én orvosként már jó néhány éve visszajárok oda – meséli Körtvélyessy Mónika. – A Sant’Egidio (Szent Egyed) közösségnek ugyanis, amelynek mindketten tagjai vagyunk, 2002 óta létezik egy programja a világ legszegényebb országaiban. Álom Afrikáért a neve, de leggyakrabban egyszerűen csak Dreamnek hívják. Az alapvető célkitűzése az AIDS és az alultápláltság elleni fellépés. Gyógyszereket és forrásokat teszünk elérhetővé azok számára, akik „rossz helyre születtek”. Biztosítani akarjuk, hogy ugyanazt a kezelést kaphassák, mint a Föld szerencsésebb vidékein élők. Egészségügyi nevelés, képzések is a program részei, hogy a változás maradandó legyen. A helyiek, a gyógyuló betegek közül kerülnek ki a munkatársaink.
Malawi, ahol a közösségünk 1999 óta van jelen, s ahova én 2010 óta járok ki, ma a világ hatodik legszegényebb országa. Annak idején még a harmadik volt a listán: a fejlődés az utóbbi években jól érzékelhető, és ebben valami pici részünk nekünk is van a náluk 2008-ban elindított ­Dream program révén. Terhes nők AIDS-szűrését végezzük; ha betegek, kezeljük őket, és a megszülető gyerekek sorsát is nyomon követjük kétéves korukig.
Az AIDS a 90-es évek végétől, a 2000-es évek elejétől, ha teljesen gyógyíthatóvá nem is, de jól kezelhetővé vált az úgynevezett komplett antiretrovirális triterápiával. Mindenkit ingyen kezelünk élete végéig. Nemcsak az AIDS-szel, hanem a szövődményeivel, például a tüdőgyulladással és a TBC-vel, a méhnyakrákkal is farkasszemet kell néznünk.
Mozambikban, ahol 2002-től dolgozunk, a Sant’Egidio neve egyenesen a béke szinonimájává vált, mert a tizenhét éven át tartó polgárháború 1992-es lezárásához egy kétéves tárgyalássorozat és közvetítés útján a közösség is nagyban hozzájárult. Ám pár év múlva újabb ellenség érkezett az országba: az AIDS. Ez sok más afrikai országot – köztük Nigériát, Tanzániát, Zimbabwét, Guineát, Szváziföldet, Kenyát, Kamerunt, Kongót, Angolát – is sújt. A közösség mind a tízben megpróbál javulást elérni.
Mindannyian a szabadságunk terhére, önkéntesként segítünk Malawiban. Olasz bankok és magán­emberek, például táv-örökbefogadók adományai teszik lehetővé a program működését: a kezelési költségeket, a gyerekek élelmezését. A II. vatikáni zsinat utáni megújulás pezsgése idején, 1968-ban született, római alapítású Sant’Egidio közösség helyben, európai „anyaországaiban” is fokozottan a szívén viseli az elesettek, köztük a hajléktalan emberek és az idősek sorsát.
Kétévente járok ki Malawiba, idén Zitát is magammal hívtam. Egy nemzetközi Dream-csoport tagjaiként utaztunk ki. Zita Dream-központokban végzett előzetes vizsgálatokat: testhőmérséklet-, súly- és magasságmérést, és két táplálkozási központban járt, ahol gyerekekkel játszott, foglalkozott. Én képzést tartottam és orvosi esetmegbeszéléseken vettem részt. Malawiban rémesen rossz az orvosi ellátottság, szakorvosból pedig végképp kevés van. Főleg úgynevezett clinical officerek gyógyítanak – a szó többet jelent az ápolónál, de kevesebbet az orvosnál.
A közösség gyógyítással, gyógyszerekkel és táplálással egyaránt megpróbál segíteni, élelmiszerraktáraink vannak odakint. A táplálkozási központokban játszhatnak is a gyerekek, és ami nagyon fontos, legalább egyszer egy nap biztosan kapnak enni. A munka része a kezelésen meg nem jelenők otthoni felkeresése is, mivel életbevágó, hogy a gyógyszereit mindenki rendesen szedje. A beteg-együttműködési mutatók szerencsére elég jók Malawiban. Sok olyan betegből, főleg asszonyokból vált Dream-aktivista, akiknek az életét mentette meg a kezelés. Ma már ők látogatják, bátorítják a többi beteget.
Referencialaboratóriumokat tartunk fenn az országban, kutatási tapasztalatainkat a WHO is figyelembe veszi. Mivel nagy a beteganyagunk, bizonyos csoportok, például a HIV-pozitív terhes nők és gyerekek kezelése ügyében nekünk a legkiterjedtebbek a tapasztalataink, így ezek terén előtte járunk még a nyugati országoknak is.
Minden kinti tevékenységünknek a barátság az alappillére. A malawiak általában nagyon barátságosak, és hálásak minden segítségért.
Vidékies a táj, jelentősebb város csak három van, a közlekedés bajos. Van, aki három órát gyalogol, hogy eljusson a központjainkba vizsgálatra. De mindig türelmesen várakoznak. Azt szokták mondani, Malawiban egyvalamiből biztosan nagyon sok van: időből.
Az asszonyok viszik a hátukon a társadalmat, ők viselnek szinte minden terhet – általános, hogy hét-kilenc gyereket is nevelnek. A kezelés hatásaként a gyerekeiknek már nem adják tovább a vírust. Az ő megmentésükkel – kis túlzással – magát a társadalmat mentettük meg, mivel az AIDS-járvány éppen a szülők nemzedékét tizedelte meg. Rengetegen meghaltak közülük, így egy ideig nagyszülők és unokák társadalma volt a malawi. Egy aktivista asszony, aki nagyon beteg volt, de meggyógyult, rövid előadást tartott, amikor ott voltunk. Visszakapták az életüket, mondta.
A templomok tele vannak. Amint vége az egyik misének, már árad be a tömeg a következőre. És amikor odabent táncolnak, mintha minden bajukról megfeledkeznének. Sokkal kiszolgáltatottabbak, mint egy jómódban élő ember, talán ezzel magyarázható, hogy jobban érzik, mennyire szükségük van az isteni gondviselésre. Mint mindannyiunknak.

*

– Nagyon lehangolt a tehetetlenség érzése – folytatja Zita. – Kint mindennek nagyobb értéke van, mint nálunk. Bárkinek adtam tollat, kekszet vagy egy táskámban szétnyomódott szendvicset, olyan örömmel fogadta, hogy az szinte ijesztő volt. Hamar rá kellett döbbennem, hogy nem segíthetek ennyi nélkülözőn. Csak egyetlen választ találtam kétségeimre, és ez maga a közösség: nem vagyok egyedül ezzel a lelkülettel.
Az afrikaiak másképpen viszonyulnak az időhöz, mint mi. Talán egyszerűen csak azért, mert a jelenben élnek. Nem aggodalmaskodnak, nem rágódnak a holnapon. Úgy táncolnak a szentmisén, mintha nem lenne semmi problémájuk. Nekünk van, mégis panaszkodunk, ők nélkülöznek, ugyanakkor öröm látszik az arcukon. Ilyen ez a feje tetejére állított világ. Jézus kérdésére, hogy nem több-e az élet a tápláléknál és a test a ruházatnál, ők tanúságtevőként válaszolnak: bizalomra hangoltan élnek.

A kálvária – átültetett Jeruzsálem

A kálvária – átültetett Jeruzsálem

A kálvária szó a latin calva, koponya származéka. Nevét arról a koponya alakú szikláról kapta, amelyen Jézus Krisztus keresztje állt. A magyar nyelvben a kálvária szó többféle értelemben használatos: Jeruzsálemben a keresztre feszítés helye, illetve azoknak az állomásoknak a sora, amelyeket a megkorbácsolt, kigúnyolt Jézusnak Pilátus házától a Golgota hegyéig megtett útja emlékére állítanak. Kálváriának nevezzük azokat a szabadtéri, épített emlékeket, amelyek az egykori események színhelyeit jelenítik meg, vagy azokra emlékeztetnek. Kálváriajelenetnek nevezzük a keresztre feszítést ábrázoló műalkotásokat is.
Jézus Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának helyszíneit a kezdetektől fogva számon tartották követői, s titokban felkeresték azokat. Távolabbról érkező, tömeges zarándoklatokra csak a kereszténység államvallássá emelése után nyílt lehetőség. E folyamatnak óriási lendületet adott Konstantin császár anyjának, Szent Ilonának a látogatása. A hagyomány szerint 320 szeptemberében ásatta ki a Golgota hegyén a Megváltó keresztjét.
A XI. század végétől a Szentföld visszafoglalásáért indított keresztes hadjáratok óriási lelki-szellemi változásokat hoztak a keresztény Európa életében. A Szentföldön megforduló keresztesek és zarándokok egyre jobban vágytak arra, hogy elmélyedjenek a szenvedés misztériumában. Ebben az érzelmileg felfokozott légkörben bontakozott ki a gótika, amely lelkiekben és az építkezésekben az égi magasságok felé törekedett. A gótika másik jellemző vonása a vaskos realizmus, amely mindent valósághűen ábrázol. Ekkor kezdik megjeleníteni a kereszten szenvedő Krisztust. A terjedő misztikus vallásosság egyre inkább elmélyed Krisztus szenvedésében és halálában (Clairvaux-i Szent ­Bernát, Assisi Szent Ferenc, Svédországi Szent Brigitta). Ennek a misztikus szemléletnek a hatása tükröződik a keresztre feszítés ábrázolásain: a szenvedő Krisztus fején ettől kezdve látható töviskorona, a kereszt tövénél a fájdalomtól megtört Mária, mellette Mária Magdolna, János apostol. A jelenetek mozgalmassá váltak, hiszen ezek az ábrázolások nem szimbolikusak többé, hanem a szenvedés apró részleteit is hűségesen mutatják be. Ez a sajátosan vizuális realizmus nem más, mint a látás vágya.
E lelkiség által hozott változásokat megerősítette és felgyorsította a Szentföld végleges mohamedán kézre kerü­lése. Ez ugyanis arra ösztönözte a hívő embereket, hogy a saját környezetükben jelenítsék meg a passió emlékhelyeit. Ebben a folyamatban központi szerepet töltöttek be az újonnan alakult koldulórendek, a domonkosok és a ferencesek. Ők az emberekért szenvedő, a részvétet és az együtt szenvedést kiváltó Krisztus tiszteletét helyezték az egyéni és a közösségi imaélet középpontjába. A Fájdalmak Embere, a Vir Dolorum tiszteletének fontos közösségi színterei lettek az átültetett Jeruzsálemek, későbbi nevükön a kálváriák.
Krisztus kínszenvedésének misztériumát Assisi Szent ­Ferenc fiai, a ferencesek nagy tisztelettel vették körül. V. Kelemen pápa 1312-ben rájuk bízta a jeruzsálemi Szentsír őrzését. A kínszenvedésre emlékező, az ájtatosságot segítő keresztúti stációk felállításának hagyománya a XV. században kezdődött. Először a szentföldi útjáról visszatérő Boldog Alvaras (Alvarus) Domonkos-rendi szerzetes állított fel tizennégy stációt kolostorának kertjében, a spanyolországi Córdobában. ­Boldog Bernardino Caimo (Caimi), volt jeruzsálemi ferences gvardián 1493-ban a Milánóhoz közeli Monte Varallóban állított fel keresztutat. Ez teljesen a jeruzsálemi Via Crucis mintájára készült. Rövidesen sokan keresték fel, és Új Jeruzsálem névvel illették. A fel­állítást követő évtizedekben hatalmasra bővítették, látványa ma is lenyűgöző.
Leonardo da Porto Maurizio kezdeményezte és terjesztette a ma használt keresztúti ájtatosság szöveges előzményét. 1686-ban XI. Ince pápa búcsút engedélyezett az obszerváns ági ferences szerzetesek és apácák templomainak, ha a szerzetesközösség a kegyelem állapotában volt, és a stációkat a templomban állították fel. 1726-ban XIII. Benedek pápa e búcsú elnyerésének lehetőségét – az említett feltételek mellett – kiterjesztette az összes hívőre. 1731-ben XII. Kelemen pápa engedélyezte, hogy ne csak ferences templomban lehessen stációkat állítani, hanem más templomokban is. Sőt, ettől kezdve a szabadban is megépíthető lett Krisztus szenvedésének útja. Ez az időpont a kálváriaépítések történetének meghatározó dátuma. 1741-ben XIV. Benedek pápa újra a ferenceseknek kedvezett azzal, hogy rendelkezése szűkítette más rendek és az egyházmegyék lehetőségeit. Kimondta, hogy olyan településeken, ahol ferences templom található, más templomban nem állíthatók fel stációk. IX. Piusz pápa csak 1871-ben szüntette meg ezt a korlátozást.
A keresztút felállítását és a hozzá kapcsolódó búcsút a pápák minden időben Szent Ferenc rendjének legfőbb elöljárójára, a miniszter generálisra ruházták. E tisztség viselője volt az, aki e felhatalmazást rendje tagjai mellett más szerzeteseknek vagy világi papoknak is megadhatta.
Létezett a hivatalos egyházi felfogástól eltérő építészeti gyakorlat is, amely főleg Itáliától nyugatra honosodott meg. Jellemző, hogy már korai emlékeik is szabadban állnak, s a XVIII. században sem veszik figyelembe a ferencesek privilégiumait. Építészeti felosztás szerint a stációs kálváriáknak három fejlődési szakasza létezik: a palesztinai szent helyek pontos másolása, a szenvedés­történet vagy más vallási téma megjelenítése (például rózsafüzér), valamint 1731-től a szabályozott időszak.
A stációállítás egységesítése 1731 után történhetett, amikor a stációk (via crucis, via dolorosa) számát tizennégyben határozták meg. Ez a szabályozás természetesen egy­aránt vonatkozott a templomokban és a szabadban felállított állomásokra. A jelenetekből csupán kilenc olvasható az evangéliumokban, a többi öt az apokrif hagyományokból való: Jézus háromszor roskad le a kereszt súlya alatt, találkozik Máriával, Veronika kendőjével törli meg arcát.
Az épített stációk elhelyezésére két lényeges szabály vonatkozott. Az első szerint a búcsú elnyerésének feltétele a stációk közötti helyváltoztatás. Tehát a keresztúti ájtatosság végzése lényegében nem más, mint egy imádságos, megállókkal megszakított zarándoklat. Ebben az értelemben nem minden típusú kálvária „igazi”. A második lényeges elem a stációk egymástól való távolságával függött össze. Később ez a szempont elveszítette a jelentőségét.
Hogy a kálváriák a passió hány eseményét kívánták külön megörökíteni, azt az 1731-es rendelet előtti időszakban a hagyomány és az anyagi lehetőségek határozták meg. Az 1731 után készült kálváriák egy része sem az új előírás szerint, hanem a korábbi szokást követve készült.
A kutatások adatai szerint ötnél kevesebb stáció sehol sem fordul elő. Az ötös szám a fájdalmas olvasó öt titkát örökíti meg. Magyarországon a rózsafüzérek közül a fájdalmas olvasó titkai szerepelnek a kálváriákon, míg máshol a tizenöt stációs rózsafüzér-ájtatosságot ábrázoló kálváriák külön csoportot alkotnak. Az ötös szám a szent sebekre is emlékeztet.
A hét stáció meglehetősen gyakori, de volt nyolc és kilenc állomás is. A hétstációs kálváriák egyik változata középkori német területekről származik, ugyanis ott végezték a „hét esés” ájtatosságot. Ennek az áhítatnak hazai ismertségét XVII. századi imakönyveink bizonyítják. A hétstációs kálváriák vagy egyenként is önálló kálváriaként állnak, vagy egy nagyobb kálvária részeként szerepelnek. Legismertebb hazai példáját Vácott találjuk (Hétkápolna), amely kegyhely is. Az ilyen kálváriák külföldön is leg­gyak­rabban Mária hét fájdalmát ábrázolják.
Nagy kálváriaépítési időszak a barokk kor, amely lelki és szellemi útravalóját a trienti zsinaton (1545–1563) kapta meg. A kor katolikus emberének a felemelő és megrázó vallási események adták meg az élet legfontosabb kereteit. Nagyarányú egyházi építkezések indultak el, templomok, kolostorok, köztéri emlékművek, szobrok, keresztek, fogadalmi kápolnák, kálváriák épültek. Ezek formálták, mint­egy „katolikussá tették” a tájat. Az elvégzett ájtatosságokkal a lelki összetartást erősítették, és olyan, újabb emlékek létesítésére ösztönözték a kor emberét, amelyek közül számosat ma is megcsodálhatunk. Nagyon sok azonban megmentésre, felújításra vár.

„Megbocsátani? Ezek után? Amikor még bocsánatot sem kér?”

„Megbocsátani? Ezek után? Amikor még bocsánatot sem kér?”

Fotó: Merényi Zita

 

Ahányszor eszembe jut, vagy meglátom őt, mindig fájdalmat érzek. Nem tudok szabadulni ettől a maró érzéstől, és valahányszor átgondolom a dolgot, jogosnak érzem az indulataimat. Várom, hátha majd közeledik felém, de a bocsánatkérés föl sem merül benne, talán már szóba sem áll velem. Én pedig úgy érzem, hogy a vétség elismerése nélkül nincs mit megbocsátani…
Sajnos nem ritka az ilyen helyzet. S jól tudjuk, hogy a fölgyülemlett harag idővel számos testi tünet okozója is lehet: vesebajok, keringési zavarok, allergia, miegymás. Végül pedig akár gyűlöletté is sűrűsödhet bennünk a harag.
Jó hír, hogy a megbocsátás nem érzelem, hanem döntés kérdése, amit a másik fél közreműködése nélkül is meghozhatunk. (Szemben a kiengesztelődéssel, ami mindig két­személyes tett.) Sajnos azonban a megbocsátás nem törli el a következményeket, és arra sem számíthatunk, hogy elmúlik tőle a fájdalom.
Miben áll ez a döntés? A lényege, hogy elfogadom a másik embert, annak ellenére, és azzal együtt, amit tett. Elengedem az ítéletet, az igazság­tételt. Ahogy a Szentírás ajánlja, négyszemközt szembesítem őt a problémával. Ha nem sikerül, akkor a közösség előtt igyekszem jobb belátásra bírni, és ha így sem hajlik a békülésre, akkor jön a „tekintsd pogánynak!”. Mit jelent ez? Csupán annyit, hogy nem lesz feltétlenül a barátom. Nem kell úgy tennünk, mintha a konfliktus nem állt volna közénk. Nyugodtan el lehet ismerni a köztünk lévő nézet­eltérést. Nem járunk majd sörözni vagy kávézni, de köszönök neki, ha szembejön velem, és nem ítélem meg, nem keresem a lehetőséget, hogyan fizethetek meg neki, és nem kívánok rosszat neki – vagyis, ahogyan jó mesterem fogalmazott: elengedem a nyakát.
Hogyan juthatunk el erre a szabadságra? Ez életbevágó kérdés és komoly munka. Mindenkinek az életében adódik olyan kapcsolat, amelyben meg kell küzdenie ezzel a problémával. Ilyen esetben két, egymás számára nagyon idegen személyiség szinte kibékíthetetlen felfogása ütközik, vagy legalábbis kölcsönösen irritálja egymást. Mit tehetünk ekkor?
A könnyebb megértés kedvéért képzeljük most el ezt a két embert egy tanmese szereplőiként. Az egyik legyen nyúl, a másik meg sas.
Így szól a nyúl a sashoz:
– Ide figyelj, sas! Te nem vagy ép! Itt ez a káposztaföld, de te naphosszat ott körözöl a nagy semmiben! Ott fönt játszod magad, mikor idelenn minden kényelem adott: friss, ropogós eledel, barátságos domboldal, kellemes üregek… Egyszerűen érthetetlen az, ahogyan élsz!
Fordítsuk le, mit is jelentenek a nyúl iménti szavai: „Én rendben vagyok, de te! Képtelenség megérteni, ahogyan gondolkodsz, ahogyan élsz, ezért természetesen elítélem azt, amilyen vagy.”
A sas eközben így morfondírozik magában:
– Ez a nyúl nem komplett! Itt az aranyélet lehetősége! Fölülről láthatná a dolgokat, mint én, ám ő inkább bebújik egy sáros lyukba, és ízetlen káposztát rágcsál. Azt hiszi, így megérthet bármit is a tágas világ csodálatos szabadságából?
A sas tehát így gondolkodik ugyanerről a helyzetről: „Én rendben vagyok, ez világos. A te álláspontod viszont egyszerűen primitív!”
Nagyon fontos, hogy a nyúl és a sas is, mindketten elfogadják magukat, a saját énjüket. Ez így van jól. Nem kell letagadnunk az álláspontunkat. Nem kell megtagadnunk sem a „nyúlságot”, sem a „saslétet”. Folytassuk most képzeletbeli párbeszédünket!
A nyúl tovább berzenkedik:
– Nem tudom megérteni! Tényleg nem tudom megérteni ezt a sast!
Nem hazudik magának, nem mondja azt, hogy „mindenkit szeretni kell, én is úgy szeretem a sasokat”. Jól teszi, hogy őszintén kimondja: „A sas szerintem nem tudja, mi a jó!” A sas is nyugodtan gondolhatja: „Jó, hogy sas vagyok, sosem lennék nyúl!”
Majd így dünnyög magában a nyuszi:
– Istenem, megpróbálom őt a te szemeddel látni! Egy kicsit leg­alább! Ne haragudj, de máris az jut az eszembe: hogyan tudtál ilyen állatot kitalálni? És ráadásul még azt mondod rá, hogy jó?
Bár, ha jobban belegondolok, a sas élete is neked szentelt élet… Tőled jön, és hozzád megy ő is. Márpedig ki teremtette a sast? Te, Atyám! Akkor az az undok róka is? És az a rémes sakál is a te teremtményed?…
Igen, mindenki Isten teremtménye. Az az „idióta” is, akivel nekem ennyi bajom van, aki megbántott, aki otromba és modortalan volt, aki lenéz, kigúnyol, elgáncsol… Az ilyen emberek a sasok, rókák, férgek és pókok az én nyúl-életemben! Tehát helyesen cselekszünk, ha azt mondjuk: „Istenem, őt is te alkottad! Nehéz megérteni és elfogadni, hogy kedvesnek, jónak tudod látni őt.” Ha eljutunk idáig, ezzel kilépünk a saját nézőpontunkból, és megpróbálunk más szemmel – a teremtő Isten szemével – tekinteni a másik emberre. Ez mindig nagy erőfeszítést követel. Ám ha sikerül megtennünk, abban a pillanatban megszakad a földhözragadt logika.
Ezután azt mondja a nyúl:
– Sas, te tényleg lehetetlen alak vagy. Semmi baj nem volna, ha nem lennél, legalábbis nekem nem hiányoznál! De be kell látnom, bármit is gondolok rólad, Atyám eredeti elképzelése valósul meg benned. Ő szeret téged.
Tudod mit? Nem értelek, de engem ez már nem érdekel! Menj Isten hírével! Legyél sas!
Figyeljük csak meg! Nem azt mondja a nyúl: „Keblemre, sas! Te vagy a legklasszabb teremtés, akivel találkoztam!” Egyszerűen azt tudja mondani: „Menj Isten hírével!”
És aki képes ezt mondani, az „elengedte a másik nyakát”.
Ezt a lépést csak úgy tudjuk megtenni, ha felülemelkedünk a saját világunkon, és nem bosszankodunk tovább a különbségeinken. Az elégséges távolságot az teremtheti meg, ha más szemmel próbáljuk látni azt, akivel konfliktusunk van. Talán úgy is fogalmazhatunk, egy isteni láncszem megszakítja az ördögi kört.A másikra a saját szempontunkból nézve ez nem sikerülhetne, mert egyszerűen nem így látjuk őt. Ám a nézőpontváltás segíthet. Természetesen ettől még idegen marad számunkra a másik személyisége, de kiléphetünk korlátok által meghatározott énünkből, és láthatjuk őt máshogyan, anélkül, hogy leértékelnénk magunkat. Jó, ha nem tagadjuk le, nem fojtjuk el, sőt kimondjuk a feszültséget, így belül az nem dolgozik tovább. Természetesen azután is zavarni fog a köztünk lévő nyilvánvaló ellentét, mégsem lesz belőle keserűség és gyűlölet. A cél pedig éppen ez: hogy a neheztelésből megbékélés legyen.
Ha belegondolunk abba, hogy a szeretet sem csupán egy édeskés érzés, hanem döntés és elköteleződés, a másik ember javának akarása, ugyanúgy, mint a megbocsátás, akkor ezen a ponton nagyon közel jutunk ahhoz, hogy a haragunk átfordulhasson az ellentétes irányba, és szeretetdöntéssé alakulhasson. Lehet, hogy erre utal a jézusi „szeressétek ellenségeiteket” már-már lehetetlennek látszó parancsa is? Ám ezt, azt hiszem, csak akkor tudjuk megtenni, ha néha kipróbáljuk, milyen szívből kimondani: „Menj békével, menj Isten hírével!”

2 / 46123...Utolsó