Embertárs

Megújult az edelényi görögkatolikus óvoda

Megújult az edelényi görögkatolikus óvoda

Fotó: Kaló Attila

 

A kormánytámogatással megvalósult külső-belső felújítás során az épület egészét hőszigetelték, elvégezték a konyha teljes körű gépészeti felújítását és modernizációját, valamint újabb kiszolgálóhelyiségeket alakítottak ki. Az óvoda átadási ünnepsége Tóbiás Lászlóné óvodavezető köszöntőszavaival kezdődött. Ezután a gyerekek műsora következett, amelyben az óvoda védőszentje, az Istenszülő mennybevételének történetét adták elő. Az óvónők a találkozás ünnepének néhány énekével köszöntötték az intézmény védőszentjét.
A felújított épületet Orosz Atanáz miskolci megyéspüspök áldotta meg. „Mint ahogyan Zakeus házának belépésed által üdvöt szereztél, Krisztus Urunk, úgy most is, fölszentelt szolgáid s velük együtt angyalaid bemenetével add békességedet e hajléknak, s kegyelmesen áldd meg azt” – hangzott a szertartás főéneke. A főpásztor közvetlen hangon szólt a gyerekekhez, majd minden dolgozó felelősségére emlékeztetett, hangsúlyozva a példaadás kötelességét. „A megszentelt épület kötelez” – mondta.
A magyarság és a nemzet felemelkedése csak az egyházakkal szoros együttműködésben lehetséges, melynek gyümölcse ma itt is látható – fogalmazott Demeter Zoltán országgyűlési képviselő.
Molnár Oszkár, Edelény polgármestere köszönetét fejezte ki a város egyházi fenntartású intézményeiben végzett áldozatos munkáért, melynek eredményeként a gyerekek minden iskolatípusban és az életben is megállhatják a helyüket. Az egyházmegye számos intézménye képviseltette magát az ünnepségen.

Forrás: Miskolci Egyházmegye

Andrea Bocelli édesanyja: Azt mondták, vetessem el a fiamat, mert vak lesz

Andrea Bocelli édesanyja: Azt mondták, vetessem el a fiamat, mert vak lesz

Az asszony nem fogadta meg az orvosok tanácsát. A fia pedig – ha vakon is – a világ leghíresebb operaénekeseinek egyike lett. Andrea Bocelli édesanyja az olasz lapnak beszélt arról, miként veszítette el fia a látását tizenkét évesen. Azt is elmondta, hogy ő maga már a kórházban a gyermeke mellett döntött. „Emlékszem, amikor azt mondták: »Vetesd el a fiad, mert meg fog vakulni« – idézte fel a történteket. – Erős fájdalmakkal kerültem kórházba” – emlékezett vissza várandósságára Bocelli édesanyja. Ekkor közölték vele, hogy Andrea veleszületett zöldhályoggal fog világra jönni, és emiatt nagyon hamar elveszíti majd a látását.
A tenor édesanyja azt is elmesélte, hogy egyszer egy torinói kórházban a fia megismerkedett egy orosz beteggel, aki nagy komoly­zene-rajongó volt, és a kezelése ideje alatt egész nap szimfonikus zenét hallgatott. Andreában ekkor tudatosodott, hogy őt is elbűvöli ez a műfaj, olyannyira, hogy már nem is foglalkozik azzal, hogy kórházban van. Egészen magával ragadta a zene, és ettől szinte megfeledkezett arról, hogy kezelés alatt áll.
Az asszony az orvosok javaslata ellenére döntött úgy, hogy világra hozza gyermekét. „Azért akartam elmesélni ezt a történetet, hogy erőt adjak azoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek, mint annak idején én és a családom.”
Andrea Bocelli számára ma már fontos a katolikus hit, de fiatalkorában agnosztikusnak tartotta magát. 2016-ban így beszélt erről az olasz Credere (Hinni) katolikus hetilapnak: „Fiatal voltam és beképzelt. Elakadtam, mert túl bonyolultnak éreztem, hogy a hitet ésszel megértsem, és arra a következtetésre jutottam, hogy a hinni vagy sem kérdése túlságosan komplikált ahhoz, hogy az emberi ész felfoghassa. Agnosztikusnak vallottam magam, s ezzel gyakorlatilag mostam kezeimet, elbújtam egy kifejezés mögé, amit akkori elbizakodottságomban lenyűgözőnek és jelentéssel telinek találtam. A családomtól ugyanakkor szilárd erkölcsi elveket kaptam: tiszteljem az embertársaimat és olyan életet éljek, amely minden téren a jóra irányul. Azt gondoltam – tévesen –, ez elegendő ahhoz, hogy derűs legyen az életem.”
A tenor később felülbírálta korábbi gondolkodásmódját, és ugyancsak 2016-ban a Famiglia Cristiana (Keresztény Család) című hetilapnak így nyilatkozott hitéről: „Az életben döntenünk kell arról, hogy Isten gyermekeinek tartjuk-e magunkat, vagy a véletlen gyermekeinek. A különbség az, hogy Isten a második feltételezés esetében is létezik, de mi nem kérhetünk tőle semmit, és semmit sem vethetünk a szemére. Mennyivel építőbb hát Isten mellett dönteni, akihez kéréseinkkel fordulhatunk. Én a Katolikus Egyház Istenében hiszek, mivel Olasz­országban születtem, és így neveltek, de a legfontosabb az, hogy Isten. Ha máshol születtem volna, máshogyan imádkoznék hozzá. Igyekszem ezt minél gyakrabban megtenni.”
Az olasz katolikus családi hetilap A Nagy Titok: A család evangéliuma, az emberiesség iskolája korunkban című rendezvénysorozathoz kapcsolódóan kérdezte Bocellit a hitéről. Az eseménysorozat egyik állomása a budapesti Szent István-bazilika volt 2016. november
5-én. A Világiak, a Család és az Élet Kongregációja, valamint az olasz tenor közreműködésével szervezett programsorozat a szeretet örömét és a család értékét a komolyzenén keresztül igyekezett a figyelem központjába állítani.

Forrás és fotó: Corriere della Sera, Credere, Famiglia Cristiana
Fordította: Agonás Szonja

Hagyjuk az elvárásainkat, inkább kapaszkodjunk egymásba!

Hagyjuk az elvárásainkat, inkább kapaszkodjunk egymásba!

Fotó: Lambert Attila

 

Rita mediátor, Soma színművész, és sokat szinkronizál: többek közt Bear Grylls és a Madagaszkár oroszlánjának magyar hangjaként ismerhetjük őt. A házaspárt elsőként arról faggattuk, milyen érzésekkel, gondolatokkal vállalták a „házaspárarc” szerepet.

Fazekas Rita: Azt gondolhatnánk, hogy Soma könnyebben mondott igent a szervezők megkeresésére, elvégre sokat szereplő, ismert ember, pedig éppen ő volt a tartózkodóbb.
Én óriási megtiszteltetésnek éltem és élem meg ezt a felkérést. Valamit látnak bennünk, amit érdemes megosztani fiatalokkal, házasság előtt állókkal, házasokkal. Azt mondtam Somának, vágjunk bele. Nem vagyunk megmondóemberek, mi csak elmondjuk, hogy nálunk hogyan működik a kapcsolat egymással, a gyerekekkel. És ha kell, beszélünk a kudarcainkról is, hiszen ezt az egészet csak nagyon őszintén érdemes csinálni.
Zámbori Soma: A felkérésre, mondhatni, zsigerből nemet mondtam. Azt gondoltam, nem szeretném kiteregetni, kirakatba helyezni a házasságunkat. De azután Ritussal végigrágtuk az egészet, és arra jutottunk, hogy vállaljuk – vállaljuk magunkat. Nem akarunk megfelelni egy jogász-színész házaspárról alkotott sztereotip képnek. Nem rejtjük véka alá, hogy nekünk is vannak gondjaink, ezért talán lehet velünk azonosulni.
Azért ott motoszkált bennem a kisördög, hogy vajon elég jók vagyunk-e mi erre a feladatra most, amikor annyi gond van az országban a házasságokkal!? Egyáltalán, felnőttünk mi ehhez? Ritus erre azt mondta, mégiscsak tizennyolc éve vagyunk házasok, három gyereket nevelünk, s különben is adódhat az életben olyan pillanat, amikor hátra kell lépni, és számot vetni azzal, ami eddig történt. Lehet, hogy ez a pillanat számunkra éppen most jött el. Még az is megtörténhet, hogy azt látjuk: nem is olyan rossz, ahogy éljük az életünket. S ha ebből valamit át tudunk adni, ha akár egyetlen embernek is képesek vagyunk segítséget nyújtani, akkor az csak jó lehet.

Hogyan választották a mottót: „Éltető sodrásban”?

F. R.: Ez úgy jött, hogy a múlt nyáron meghívást kaptunk a házasság hete szervezőitől, találkoztunk velük, és elkezdtünk együtt gondolkodni a mottón. Három órán át ötleteltünk.
Z. S.: Elmondtuk a történetünket, és arra jutottunk, jó volna valami életszagú, friss, lendületes mottó, és valahogy a vízhez is legyen köze, mert ez meghatározó eleme az életünknek.
F. R.: Soma nemcsak színész, hajóskapitány is.
Z. S.: Végül a sodrásban szót választottuk (nem a sodródásbant, mert ez utóbbi passzivitást fejezne ki). Az éltető szó pedig, amellett, hogy a vízhez köthető, már keresztény üzenetet is hordoz.
Megjegyzem, a szervezők nem ezt tartották az ötletelés során felmerült legjobb mottónak, mi mégis emellett tettük le a voksunkat, mert úgy éreztük, ezzel tudunk azonosulni.
F. R.: Ebbe a mottóba valahogy belelátjuk a személyes fejlődésünket, és az együtt töltött tizennyolc évet is, azt, hogy egymás által csiszolódunk.

Tehát nem pusztán a lendületes, „trendi”, programokkal, utazásokkal teli, sokszínű családi életüket akarták kifejezni ezzel?

Z. S.: Semmiképpen sem. Az „éltetés” például a Szent­lélekre is utal. Ő éltet minket, és a házasságunk is erre épül.

Ugyanakkor Önök is a mai, gyors alkalmazkodást kívánó, változó kihívásokkal teli világban élnek megtért emberekként, ahogyan sok hívő házaspár sorstársuk is. Hogyan lehet e kihívások között élve egyre jobbá tenni a házas kapcsolatot?

Z. S.: A házasságunkat mi szövetségnek tekintjük, és Isten szemében szent intézménynek. Ezt komolyan is gondoljuk, erre tettük fel az életünket. A kapcsolatunkban persze jöhetnek akadályok, de folytonosan jelen van a tudatos döntésünk: a kettőnk közötti szeretet. Ez az „ásó, kapa, nagyharang”, ha úgy tetszik.
Véleményem szerint a jó házas kapcsolatot nem adják ingyen. Bizonyos dolgokról le kell tudnunk mondani, van, amit el kell engednünk, és áldozatot kell hoznunk a másikért. A jó kapcsolat nincs meg csak úgy önmagától, dolgoznunk kell rajta . Mi is sokat teszünk érte, ápoljuk, locsoljuk, gondozzuk.
F. R.: Például egy csomó könyvet is olvasunk e témában. Pontosabban általában én olvasok, azután átadom Somának, fellapozom, és mutatom is neki: nézd csak, ez éppen rád vonatkozik! (nevet)
Z. S.: Igen, meg kellett tanulnom, hogy főleg az érzelmi intelligencia területén van még mit fejlődnöm. Ez sincs ingyen. Mi nem akarjuk, hogy megrekedjen a kapcsolatunk, sem egymással, sem a gyerekeinkkel. Próbáljuk kerülni a megelégedettség érzését, mert az már lehet, hogy valaminek a végét jelzi – a munkában is így van ez.

Említették, hogy a Szentlélek alapozza meg a házasságukat. Konkrétan hogyan történik ez a „sodrásban”, az életükben?

Z. S.: Nemrég beszélgettem egy evangélikus presbiterrel, egy négygyerekes családapával, aki felfigyelt arra, hogy egyre több szolgálatot vállal, és ez egyre inkább a családdal tölthető ideje rovására megy. Ismerős a helyzet: volt, amikor én is rengeteget dolgoztam színészként, s emellett mással is foglalkoztam, a hajóskapitányságról szó esett már.
Úgy gondolom, előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor be kell tudnunk húzni a kéziféket, akár a szolgálatban is (Zámbori Soma lelkészi segítőként szolgál a dél-pesti Golgota keresztény közösségben – a szerk.). Mert a sorrend: Isten, család és azután a gyülekezet, a munka. Ha a feleségemmel mi egy test vagyunk, akkor – amellett, hogy mindenki éli a maga belső párbeszédét a lelke csendes szobájában – együttesen kell megélnünk az Istenhez való odafordulásunkat is. Ezért Isten után a következő nem a gyülekezet, nem a szolgálat, nem a karrier – merthogy nem remeték vagyunk, hanem egymásnak, a házastársunknak tettünk esküt, mégpedig Isten előtt. Nem akarjuk bálványozni sem egymást, sem a gyerekeinket, de fontosabb, hogy hiteles apa legyek a gyerekeim szemében, mint hogy nagyszerű szószólóként beszéljek az emberekhez valamilyen szószékről.
Nem könnyű otthon hitelesnek lenni. Bizony, van gondom a türelmetlenségemmel, a perfekcionista, maximalista szemléletemmel. A feleségem, a fiaim vagy a lányom előtt hogyan is lehetnék szent megmondóember!?

A felesége türelmesebb, megértőbb típus?

F. R.: Személyiségünket tekintve lényegében hasonlóak vagyunk, annyi különbséggel, hogy Soma nagyon nagy amplitúdóval éli az életét, nálam kicsit kiegyensúlyozottabb a kép. Igen, azt gondolom, Sománál jóval türelmesebb vagyok, aminek persze köze van ahhoz is, hogy három gyermek igényeit igyekszünk folyamatosan kielégíteni. Az, hogy megértőbb, elfogadóbb és támogatóbb lettem, a mediációnak köszönhető.
Z. S.: Ritus számomra a megnyugvást, a normalitást jelenti, ő az őrzőangyalom. Igaz, hogy sokat köszönhetek a szüleimnek, szerető, jó családban nőttem fel, de a Színművészeti Egyetemen egy kicsit elvesztem. Jézus azt mondja, a betegeknek van szükségük gyógyításra – nos, akkor nekem nagy szükségem volt az új szóra, az örömhírre, az evangéliumra, a sebeim begyógyítására. A Ritussal való találkozás, a házasságra való felkészülésünk vezetett a Megmentő felé.
F. R.: Hozzáteszem, Somához hasonlóan én is szenvedélyes természetű vagyok, de úgy gondolom, az értékrendem stabil alapokon nyugszik. Derűs a szívem, s ezt a szüleimnek köszönhetem. Három napnál tovább nem vagyok benne gondban, kudarcban, és hiszek abban, hogy az emberek jók, a világ szép.
Z. S.: Már-már idealista vagy.
F. R.: Az egyetemen meg is kaptam a többiektől: majd ha végzek a joggal, veszítek az idealizmusomból (Fazekas Rita ügyvédként dolgozott, később váltott, a mediátori pályát választotta – a szerk.) Ha úgy tetszik, burokban nőttem fel. Ehhez jött a fiatal felnőttkori megtérésem. Egyébként a szüleim is ebben az életkorban jutottak hitre. Édesanyám hívott el először a gyülekezetbe. Láttam, hogy reggelente Bibliát olvas, és ez teljesen új élmény volt számomra. Attól kezdve mentünk mi is.
Z. S.: Erkölcsi téren kezdettől fogva egyetértettünk, és mindketten sok gyerekben, élethosszig tartó házasságban gondolkodtunk. Anyagi értelemben nem volt semmink, de azt éreztük, hogy egymásnak vagyunk teremtve, mire is vártunk volna. A szerelem mellett volt ebben tudatos tervezés, elkötelezettség is. Együtt tértünk meg egy gyülekezeti alkalmon. Azután jegyesoktatáson vettünk részt, az esküvőnk után pedig, még a tanév kezdete előtt – közvetlenül a nászutunk után – elmentünk egy házassági szemináriumra. A szálloda kertjében sátoroztunk, mert erre volt pénzünk. Igazi hippi feeling volt! Azaz egy nagy áldáscsomag.
Nem gyűjtöttünk autóra, nem gondoltunk a karrierépítésre. Tudom, manapság ez nem pálya. Az összekapaszkodás helyett inkább csak a nagy elvárások fogalmazódnak meg egymás felé.
F. R.: Mind a mai napig úgy élünk, hogy próbálunk hálásnak lenni, és megbecsülni azt, amink van.

Megkapták a nagy áldáscsomagot, azután eltelt tizennyolc év. Kialakult a személyiségük, kevésbé képlékeny kapcsolatban élnek, több a kötöttség, a házastárs is kiforrott egyéniség, akinek akarata, elvárásai vannak. Mit ajánl a mediátor, a kommunikációs szak­ember, hogyan kapcsolódjunk a másikhoz, amikor egyre élesebben látszanak a különbözőségeink?

F. R.: Nagyon fontos a nyitottság és a kíváncsiság. Az, hogy tényleg érdekeljen a másik ember, és ne csak a napi logisztikában gondolkozzunk. Tudom, ez nem könnyű, amikor már több gyerek is van, de működik. Megkérdezhetjük, hogy mi történt vele aznap a munkahelyen, hogyan élte meg azt a helyzetet, hogy érzi magát most abban, amiben van.
Mi mindenesetre a három gyermek mellett is rengeteget beszélgetünk, és ezt tudatosan tesszük. Persze volt olyan, hogy Somának nem volt ehhez kedve, mert egész nap beszélt a hangstúdióban. De tudta, hogy én igénylem ezt. Emlékszem, belépett az ajtón, megöleltük egymást (mert az ölelést is fontosnak tartjuk), rám nézett, és megszólalt: na, mondjad!
Ez olyan formálisnak tűnt, mintha kötelezettség jellege lenne, de akkor, ott meg kellett értenem, hogy Soma fáradt.
Fontosnak tartjuk azt is, hogy esténként nem fekszünk le úgy, hogy ne beszéltük volna meg egymással a dolgainkat, és ha valami nézeteltérés van, azt is. Zsigerből az jönne, hogy dühömben hátat fordítok a másiknak, de mégsem teszem.
Z. S.: Mert arra törekszünk, hogy ne legyenek elfojtások. Lehet azt mondani, hogy mi könnyedén veszünk mindent, pedig ez nem igaz. Az az elvünk, ha van valami gond, azt a lehető leghamarabb meg kell beszélni. A bagatellnek látszó ügyeket is. Mert a még­oly apró dolgokon is képesek vagyunk rettenetesen felhúzni magunkat. Én például azonnal robbanok. Nem úgy működöm, mint a vulkán, amelyben gyűlik-gyűlik a magma, azután kitör. Én atombomba vagyok. Az is igaz, hogy hamar elszáll a haragom.
F. R.: Olyankor mosolyog, és nem érti, hogy körülötte miért dermedtek még mindig az emberek.
Z. S.: Szóval, van még hova fejlődnöm.
F. R.: Előfordul, hogy leírom azt, ami fáj, és a leírtakat eljuttatom Somának, hogy nyomatékot adjak annak, amit szeretnék – a harmónia érdekében kiírom magamból, ami bánt.
Z. S.: Legutóbb beletette a határidőnaplómba, amit leírt: „Nézd, engem az bánt, hogy…”
F. R.: Nemcsak olyankor írok, amikor nem volt idő megbeszélni a dolgokat, hanem például akkor is, amikor Soma elbagatellizálja azt, ami köztünk történt. Kell, hogy fontosak legyenek egymás számára az érzéseink!
Z. S.: Emlékszem, már megszületett két gyermekünk, Ritus négy-öt éve otthon volt velük. Nálam ezerrel pörgött a szinkron, a forgatás, hajtottam a melót – de nem láttam, hol lesz ennek a vége.
Aztán elérkezett az a pont, amikor meg kellett értenem, hogy a feleségem a fele-ségem, és nem valaki, aki sokad­rangú az életemben.
Hajnali kettőkor értem haza, és ölelés helyett Rita prózai egyszerűséggel bemutatkozott nekem: ő a fele-ségem, és nem holmi harmad- vagy negyed-ségem. Nem kér többet, mint a felemet, de kevesebbel sem éri be. Aztán elment aludni…
El kellett gondolkodnom az életemen. Onnantól fogva kevesebb előadást vállaltam, szabadúszó lettem, és csak olyan munkára szerződtem, amiben a lelkemnek békessége volt.
Mindebből látszik, hogy a megtérésünk után sem vált problémamentessé az életünk, nem tudtuk, és ma sem tudjuk mindenre azonnal a választ. Írtuk a vargabetűinket.
F. R.: Mindkettőnknek voltak elakadásaink. Én például szeretek anya lenni, ugyan­akkor őszintén kerestem a szakmai utamat, szerettem volna a munkámban is kiteljesedni. Ez utóbbi sokáig váratott magára. Szívből örülök annak, hogy az ügyvédi pályát elhagyva rátaláltam a mediátori területre, és ennek a „rátalálásnak” Soma is nagyon örült. Ez fontos számomra. Ő jelenti nekem a biztonságot, jó, hogy tud határozott lenni. Nagy stratéga, egyúttal színes egyéniség – és nagyon nagy szíve van. Lágysága és szeretete – céltudatossággal párosulva – meghatározóak férji és apai mivoltában.
Z. S.: Szeretlek… Jaj, de édes vagy! Nem gondoltam, hogy még ez az interjú is jót fog tenni a kapcsolatunknak.

„A történelem legnagyobb filmje”

„A történelem legnagyobb filmje”

Jim Caviezel, aki A passió című filmben nyújtott Jézus-alakításával megdöbbentette a világot, most megerősítette, hogy Mel Gibsonnal már dolgoznak a folytatáson, és úgy véli, „ez lesz a történelem legnagyobb filmje”.
2016-ban Mel Gibson egyszer már bedobta a köz­tudatba, hogy Feltámadás (The Resurrection) címmel leforgatná a 2004-es A passió második részét. Caviezel a Pál apostolról szóló új film sajtókörútján megerősítette ezt a hírt. „Vannak dolgok, amiket nem mondhatok el, de ez a film megrázza majd a közönséget” – nyilatkozta a negyvenkilenc éves színész a USA Today című lapnak. Gibson és Caviezel nem sokat árult el a Krisztus feltámadására összpontosító történetről – melyben Caviezel Lukács evangélistát alakítja –, de a színész úgy fogalmazott, nagyon ösztönzően hat rá ez a projekt. Caviezel azt is elmondta, nem tudja, mit fog kihozni a témából Gibson, de szerinte ez lesz a történelem legnagyobb filmje.
A passió Jézus földi életének utolsó tizenkét óráját követi végig. A harmincmillió dolláros költségvetésű film világszerte több mint hatszáztizenegymillió dollár bevételt hozott, Észak-Amerikában pedig még mindig a legmagasabb (370,8 milliós) bruttó bevételű mozinak számít. Gibson szerint a feltámadás nagy téma. „Úgy szeretnénk bemutatni, hogy ösztönző és megvilágosító erejű legyen, s ha lehetséges, minden furcsaságot elkerülve helyezze a történetet új megvilágításba” – fogalmazott. Január elején Chicagóban Caviezel bátorságra buzdította a katolikus fiatalokat: „Szeretném, ha elég bátorság lenne bennetek ahhoz, hogy ebben a pogány világban félelem nélkül meg tudjátok vallani a hiteteket a nyilvánosság előtt. A világnak szüksége van olyan harcosokra, mint Szent Pál és Szent Lukács, akik kockára tették a nevüket és a jó hírüket, hogy átadják a világnak a hitet, a Jézus iránti szeretetüket.”
„Isten mindannyiunkat arra hív, hogy nagy dolgokat cselekedjünk. De hányszor megtörténik, hogy nem válaszolunk a hívására – folytatta. – Itt az ideje, hogy nemzedékünk elfogadja ezt a meghívást, Isten hívását, aki mindannyiunkat arra buzdít, hogy egészen adjuk át magunkat neki, vegyük észre, hogy ő szerető kézzel vezet bennünket utunkon, és kezdjünk mindent elölről: böjtöljünk, elmélkedjünk a Szentíráson, vegyük komolyan a szentségeket.”
„A hanyatlás kultúrájában élünk” – figyelmeztetett Caviezel, felidézve Szent Maximilian Kolbe szavait, aki szerint a XX. század legnagyobb bűne a közöny volt. Rámutatott, hogy igaz ez a XXI. századra is: „Le kell vetkőznünk magunkról a közönyt, nem szabad elfogadnunk a gonosz pusztítását. Csak a Krisztus bölcsességében való hit képes megmenteni minket, de ehhez az kell, hogy legyenek tettre kész harcosok, akik az igazságért készek kockára tenni a jó hírüket, a nevüket és az egész életüket is.”
Végül így bátorította a fiatalokat: „Ne legyetek olyanok, mint ez a romlott nemzedék! Váljatok szentté! Nem azért teremtettetek, hogy másokhoz idomuljatok. Arra születtetek, hogy ti mások legyetek, és kiemelkedjetek a sokaságból.”

Forrás és fotó: Aleteia
Fordította: Thullner Zsuzsanna

Hazatérnek az Egri nők

Hazatérnek az Egri nők

Fotó: mng.hu

 

Csepreghy Nándor, a Miniszterelnökség parlamenti államtitkára január 30-án Budapesten elmondta, a vásárlással a kormány lehetővé tette, hogy az egyik legismertebb magyar történelmi alkotás kisebb változata, amely korábban magán­tulajdonban volt, most köztulajdonba kerüljön. Elővásárlási jogával élve a kormány negyvenkétmillió forintért vásárolta meg a védett festményt.
A kép megvásárlása annak a kormányzati programnak a része, amely céljának tekinti, hogy a magyar műkincsek visszakerüljenek eredeti helyükre vagy oda, ahová témájuk alapján köthetők valamilyen módon. Az egri vár 1552-es ostromát ábrázoló alkotást ezért a hevesi megyeszék­helyen állítják majd ki – hangsúlyozta Csepreghy Nándor. Az államtitkár úgy véli, a kép ma is szimbolikus jelentéssel bír, arra hívja fel a figyelmet, hogy Magyarország számos alkalommal volt Európa védő­bástyája.
Nyitrai Zsolt országgyűlési képviselő rámutatott: az Egri nők című festmény a város szimbóluma is, a szabadság, a hazaszeretet és a küzdeni akarás kifejezője. Azt is elmondta, hogy a képet az egri érseki palotában állítják ki februárban, és az érdeklődők ingyenesen tekinthetik meg.
Habis László, Eger polgármestere emlékeztetett arra, hogy a város pályázik a 2023-as Európa Kulturális Fővárosa címre, amely növelheti Eger ismertségét Európa- és világszerte, ugyanakkor lehetőséget ad a régió felzárkóztatására és az értékalapú európai párbeszédre is.
Kieselbach Tamás galéria­vezető elmondta: hosszú évek óta dolgozik azon, hogy az európai rangú, sokszor világszínvonalú magyar mű­alkotások Európában és a világban is elismertté váljanak. A galéria fontos feladatának tartja azt is, hogy a külföldön rekedt vagy lappangó magyar kincseket visszahozzák az országba.
Székely Bertalan Egri nők című festményének kisebb (74 x 59 centiméteres) változata 1867-ben készült, és még az alkotó életében Ernst Lajos gyűjteményébe került.
Az Egri nők című monumentális (227 x 176,5 centiméteres) olajfestményt, amely a Magyar Nemzeti Galériában látható, 1867-ben festette Székely Bertalan. Az alkotást a következő évben kiállították Egerben, és a helyi nőegylet gyűjtést indított a kép megszerzésére. Adományokból két hónap alatt összegyűlt a szükséges összeg, amelyből az egri nők megvásárolták a képet az akkori Magyar Nemzeti Múzeum számára. A nagyméretű festmény hátoldalán ma is ott a címke: „Az egri nők ajándékozták 1868. május 5-én.”

Továbbképzés óvodavezetőknek

Továbbképzés óvodavezetőknek

A találkozóra, amelyet az érsek az egyházmegyei óvodák kiemelkedően fontos nevelési szerepének és az óvodavezetők munkájának elismeréseként rendezett meg, január 26-án került sor.
Juhász Ferenc, a helyi Egyházmegyei Katolikus Iskolai Főhatóság (EKIF) elnöke köszöntötte a megjelenteket. Ezután Ternyák Csaba osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel az egyházi óvodák fel­adatairól és felelősségéről, majd köszönetét fejezte ki az intézményvezetők, valamint munkatársaik áldozatos munkájáért és az óvodai munka­közösség működéséért.
Németh Zoltán, az EKIF osztályvezetője beszédében a katolikus óvodák helyzetét és kiemelt szerepét hangsúlyozta a köznevelés rendszerében. Később G. Nagyné Récsányi Zsuzsanna, a nagykörűi Petrovay György Katolikus Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola, Óvoda Cseresznye­virág Katolikus Tagóvodájának vezetője vetítéssel kísért előadás keretében bemutatta az általa vezetett intézményt és annak jó gyakorlatait. ­Psenyeczky-Nagy Klára fejlesztő­pedagógus, címzetes egyetemi docens Módszertani innováció és személyiség­fejlesztés az óvodában címmel tartott szakmai továbbképzést.
A rendezvény végén az óvodavezetők és a fenntartó képviselői szakmai konzultáción egyeztették a felvetődött kérdéseket.

Forrás és fotó: Egri Főegyházmegye

Különleges felajánlás a bencés bálon

Különleges felajánlás a bencés bálon

A vendégek idén rekordszámú tombolát vásároltak. Egyrészt növelni szerették volna a nyerési esélyeiket, másrészt a bál jótékonysági célja, a hátrányos helyzetű diákok támogatásának ügye is sokakat megérintett.
Az eseményt Gyurkó Szilvia gyermekjogász, a bál háziasszonya és Kormos Gyula, a főapátság kommunikációs vezetője nyitotta meg. A főapáti köszöntőt követően Csermely Péter biokémikus, hálózat­kutató mondott nyitóbeszédet. Gondolatai szorosan kapcsolódtak a bencés bál idei jótékonysági céljához: a tehetséges, de hátrányos anyagi helyzetű diákok támogatásához.
A Pannonhalmi Bencés Gimnázium elkötelezte magát a szegénységből érkező diákok mellett. Ez egyenesen következik a gimnázium jövő­képéből is, miszerint: „Az evangélium, mint a normák normája, világos, mindenki által elfogadott mérce iskolaközösségünk számára. (…) Jómódú és szegény, vidéki és városi diákjaink közösséget alkotnak.” Több olyan fiú is tanul az intézményben, akiknek családjában az egy főre jutó jövedelem messze nem éri el a harminchétezer forintot. Van, ahol öt gyerek osztozik egy szobán, és előfordul olyan élethelyzet is, hogy a diák a szünetekre sem tud hazautazni, nincs hová mennie, mivel többdiplomás édesanyja hajléktalan.
Az iskola diákjainak négyötöde részesül valamilyen támogatásban. Az ehhez szükséges forrást a főapátság és vállalkozásai teremtik elő. A Pannonhalmi Bencés Gimnázium szeretné tovább növelni az intézményben tanuló rászoruló diákok számát. Hogy kik is ők, és milyen életük lehet? Két kifejezés jól megragadja a lényeget: az életminőségük és az iskolai sikerességük. A pannonhalmiak cigány fiúkat, határon túliakat, közelben lakókat, akár a területi egyházmegyében élőket is várnak arra a kalandra, amit a hegyen eltöltött négy vagy hat év jelent.
„Az iskola felvette a kapcsolatot több, nehéz sorsú gyerekeket támogató, illetve tehetségekkel foglalkozó szervezettel. Ezek segítségével számos rászoruló fiatal nyerhet felvételt a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba. Egy ilyen gyerek pannonhalmi taníttatási költségeihez pontosan annyit kell hozzátenni, mint egy gazdag családból származóéhoz. Ezt az összeget kell valakinek átvállalnia, és egy ilyen bál éppen megfelelő alkalom arra, hogy a gazdagok segíthessék a szegényeket. Az volna jó, ha minden osztályba járna egy-egy ilyen rászoruló gyerek: nekik is jobb lenne, meg az osztály egészének is, és úgy hisszük, hogy ezáltal kicsit jobbá tehetnénk a világot is” – mondta Barcza István igazgatóhelyettes, az Alumni titkára.
Sokakat mélyen érintettek ezek a gondolatok. Ez abból is látszott, hogy soha ennyi tombolát nem vásároltak még a bencés bálokon. A jótékonysági koktélbár előtt is hosszan kígyóztak a sorok. Az igazi meglepetést azonban az éjfélkor megtartott tombolahúzás jelentette, amelyen Hardi Titusz igazgató atya húzta ki a nyertes szelvényt. Ami azonban ezután következett, az még őt is meglepte.
Asztrik főapát egy, a dalai lámától ajándékba kapott hatalmas, hófehér selyemkendőt ajánlott fel fődíjként. Amikor a szerencsés tombolanyertes át akarta venni a díjat, az egyik résztvevő felállt, és háromszázezer forintot ajánlott fel a sálért cserébe. Abban a pillanatban licitálás kezdődött, amelynek végeredményeként az egyik öregdiák egymillió forintért vitte haza a tibeti műremeket. A 12. Jótékonysági Bencés Bálon ezúttal hárommillió-hétszázezer forint gyűlt össze – Isten áldásával. A szervezők ezúton is köszönik minden adományozó jó szándékát.

Forrás: Kormos Gyula/ Pannonhalmi Főapátság

Országos hittanverseny a nagyváradi Szent László-líceumban

Országos hittanverseny a nagyváradi Szent László-líceumban

Bemutatkozás, együttlét, csapatjáték, a diákok és a tanárok közötti összhang – ez jellemezte a versenyt, amelynek próbái között rövidfilmkészítés, keresztrejtvény, képzeletbeli interjú, idézetek társítása, valamint jelenetek eljátszása is szerepelt a programban.
Az idei megmérettetésen hat szent – Avilai Nagy Szent Teréz, Páli Szent Vince, Vianney Szent János, Lisieux-i Kis Szent Teréz, Kalkuttai Szent Teréz és Szent II. János Pál pápa – élete volt a téma.
A rendezvény hivatalos nyitóünnepségét a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum kápolnájában tartották január 27-én reggel, Nagyváradon.
A szentmise főcelebránsa Böcskei László megyéspüspök volt. Homíliájában hangsúlyozta: e vetélkedő már hozzátartozik Várad közéletéhez, az érintettek készülnek rá, várják. A liturgikus naptárban ezen a napon két olyan szent neve szerepel, akiknek munkálkodása az évszázadok folyamán számos eredményt hozott: az egyik az orsolyita rend megalapítója, Merici Szent Angéla, aki a nevelés területén ért el sikereket; a másik a szeretetszolgálatban jeleskedő Nardini Szent József, a mallersdorfi ferences nővérek rendjének megalapítója. A szentek olyan emberek, akiken átragyog a fény, a világosság, a szépség – fogalmazott a főpásztor. Nem elég kijelenteni, hogy ismerjük Jézust, hanem rá kell hagyatkoznunk, a közelében lennünk, és arra törekednünk, hogy az életszentség útját járva mi is eljussunk arra a túlsó partra.
A liturgia után Benedek ­Ramóna hitoktató, a verseny főszervezője köszöntötte a megjelenteket, majd Kovács Irén Erzsébet, a román oktatásügyi minisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkára mondott beszédet. „Ilyen alkalmakkor érzem azt, hogy értelme van küzdeni minden egyes versenyünkért, minden egyes gyerekünkért, pedagógusunkért” – fejezte ki örömét. Kovács Irén Erzsébet gratulált a tanfelügyelőknek, az igazgatóknak és a pedagógusoknak, hogy együttműködnek a minisztérium szakembereivel, és méltón képviselik a magyar oktatás ügyét Bihar megyében. Köszönetet mondott továbbá a Római Katolikus Egyház képviselőinek is, amiért szeretetteljes odafigyeléssel fordulnak az iskolák és a gyermekek felé.
Kéry Hajnal főtanfelügyelő-helyettes, Florin Negruţiu szaktanfelügyelő, Konrád ­Katalin,
a líceum igazgatónője és ­Ozsváth Judit, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa köszöntőjét követően a díszteremben kezdetét vette a verseny.
A megmérettetésen tizen­egy erdélyi római katolikus egyházi iskola, illetve teológiai osztályt is indító tanintézet három-három fős csapatai vettek részt.
A szombat este tartott ünnepélyes díjkiosztón Böcskei László püspök hangsúlyozta: a fiatalok valójában nem egymással versenyeztek, hanem önmagukkal.
A versenyt Konrád Katalin, Tankó Zita, Nagy Gabriella és Zalder Éva pedagógusok értékelték, továbbá a támogató Premontrei Öregdiákok Egyesülete részéről Zilahi Bertalan.

Forrás és fotó: Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye

2 / 36123...Utolsó