Embertárs

Egy szolgáló élet

Egy szolgáló élet

Fotó: Merényi Zita

 

Futó Károly szentmisével egybekötött temetése november 13-án, hétfőn 14 órakor lesz a Sarutlan Kármelita Nővérek Mindenszentekről nevezett magyarszéki kolostorában (7396 Magyarszék, Kár­me­­lita kolostor 1.). A főegyházmegye területén november 18-án, szombaton 18 órakor Roska Péter atya mutat be szentmisét Károly atya lelki üdvéért a budapesti Béke Királynője-kápolnában (VIII. kerület, Tömő utca 31.).
Futó Károly Budapesten született 1925. október 24-én. Esztergomban szentelték pappá 1951. június 17-én. Káplánként szolgált Mórahalmon 1951 és 1960 között, Makó-Újvárosban 1960 és 1962, Budapest-Ferencvárosban 1962 és 1968, Budapesten, a Rózsafüzér Királynéja-plébánián 1968 és 1973, majd Budapest-Terézvárosban 1973 és 1974 között. 1974-től 1996-ig a budapesti Béke Királynője-lelkészségen szolgált lelkészként.
1996 óta volt nyugállományban. 1978-ban érseki tanácsosi címet kapott. A Világi Szeretet Misszionáriusainak országos lelki tanácsadójaként szolgált 2003 óta. 2010. november 27-től volt kanonok.
Lapunk Villanófény rovatában idén áprilisban megjelent gondolataival emlékezünk Futó Károly atyára.
„Lehettem volna sokkal értékesebb ember, de hajlamosak vagyunk a könnyebb utat választani. Nem jeleskedtem az önmegtagadásban, a böjtben, nem hoztam létre nagy dolgokat, nem erőltettem meg magam. Sajnálom, hogy ilyen sok időt kapok a Jóistentől. Megvan bennem a belátás, hogy csak jónak érdemes lenni, mégsem lettem tökéletes, teljesen elkészült valaki.”
„A harmincas évek derekán nyolcan éltünk egy apró lakásban, sok küszködéssel járó szegénységben. Micsoda ajándék, hogy szegénynek születtem! Finom volt a zsíros kenyér. Nyáron mezítláb jártam, hogy vigyázzak a cipőmre, mégsem volt soha semmi bajom.
„Egy lazarista nővér ismertetett meg a hittel, mondta, hogy imádkozzak, és én attól kezdve imádkoztam. Figyelmeztetett, hogy senkit sem szabad bántani, ezt is megtartottam. Olyan magvetés volt ez, amely az egész életemre kihatott.”
Károly atyát 1951-ben szentelték pappá. Állomáshelyein a kommunista hatalom szorításában kellett élnie, és megtalálnia a papi szolgálat lehetséges útját. Futó Károly atya számára az utolsó években ezt a lelki­ve­ze­tés jelentette. „Nálam senkinek sem kellett sietnie, amíg mondanivalója volt, hallgattam. Ha félbeszakítanék valakit, nem érezné a felszabadulást” – enged bepillantást a lelkivezetés gyakorlatába, amellyel számos pap és szerzetes számára adott útmutatást.
„Szentté kell lennünk!” – ez a papi jelmondatában megfogalmazott életcélja határozta meg egész szolgálatát.

 

Emmauszi úton

Emmauszi úton

Fotó: Merényi Zita

 

– A 2013-as köznevelési törvény bevezette az etika kötelező oktatását, amely kiváltható felekezeti hittannal – kezdi előadását Udvardy György. – Azóta minden egyházmegyében csaknem maradéktalanul sikerült megszervezni az iskolai hittanoktatást. A 2016. októberi adatok szerint mintegy 187 ezer gyerek tanul etikát, és 192 ezer katolikus hittant – de a két szám nem adható össze, mert vannak átfedések. Annyi biztos, hogy legalább 260 ezer gyerekkel találkozunk, és nem szűnt meg a fakultatív hittanoktatás állami támogatása sem, mint eredetileg tervezték. Sőt, még növekedett is, a pedagógusbérekhez közelítő összegre.
Az új helyzet a katolikus egyházi szereplők számára egyszerre jelent új terheket és lehetőségeket. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében körülbelül kilencezer, a pécsiben ezerkilencszáz gyermek nincs megkeresztelve azok közül, akiknek a szülei a katolikus hittant választották, vagyis az iskolai hittan sokak számára az első evangéliumhirdetés helye. Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy nem az általunk közölt igazságokra vágynak, hanem arra, hogy együtt haladjunk velük, társaik legyünk az élet útján.
A katekézis címzettjei elsősorban a felnőttek, elsődleges színhelye pedig a plébánia. Az első hirdetés célja az iskolában viszont még csupán a Jézus Krisztusban való hit feltételeinek megteremtése lehet, ez még csak az „előszoba”. Vannak olyan, vallásos szülők, akik a hitbeli növekedést akarják vele biztosítani a gyermekük számára, míg mások pusztán kulturális tartalmakként tekintenek a hittan által közvetített ismeretekre – az ő gyermekeik számára a kultúra lelkét kell felmutatniuk a kateké­táknak. Mint XVI. Benedek írja Deus caritas est enciklikájában, a keresztény lét kezdete nem egy etikai döntés, hanem egy találkozás. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, ezért tanúskodnunk kell róla. Az iskolai hittanoktatás annak az eszköze, hogy felkeltsük az érdeklődést az élet egzisztenciális elemei iránt. A vallási szimbólumok az élet minden területén jelen vannak, és sokaknak lehetnek vallási élményeik is. Ám a hosszú távú változáshoz vallási tapasztalatokra van szükség, amelyek kimozdítanak bennünket életünk középpontjából.
A szülők jelentős része, noha nem gyakorolja a vallását, kapcsolatot keres velünk az iskolai hittanoktatás választásával, ezért a katekéták kiemelt feladata, hogy meghallgassák, és értelmes kérdések feltételéhez segítsék őket a hit és a tudás viszonyára, a bűnre vonatkozóan. Van, aki biztonságot, és akad, aki konkrét segítséget, mások spirituális erőt, a misztériumok megtapasztalását remélik az egyházakkal való kapcsolatfelvételtől, és életük fontos pontjain egyházi megerősítést keresnek akkor is, ha nem vallásosak. Ez nagy lehetőséget jelent a felekezeti hittanoktatás számára. A tanácstalan mai ember a figyelmünket, a megértésünket igényli, mint az emmauszi tanítványok Jézus gondoskodását.

*

A szünetben Bíró László tábori püspököt kérdezzük. – Idei mottónk az, hogy a család öröm az egész társadalom számára, ami II. János Pál azon szavaira rímel, hogy a család evangélium – mondja. – A legbiztosabb kapocs múlt, jelen és jövő között, de meggyőződésem, hogy inkább a jövőhöz tartozik, hiába fogalmazzák egyesek a sírfeliratát. Isten családra hívta az embert, és ő nem hív olyasmire, ami nem nekünk való.
Ez a konferencia szakmai igényű ugyan, de a spiritualitást sem akarjuk kihagyni belőle. Fontos ugyanis, hogy a katekéták egyszerre legyenek jó szakemberek és apostolok. Mária-kegyhelyen vagyunk, ezért a családjainkat Krisztusnak, a Szentléleknek, Máriának felajánló ima és a szentségimádás is hangsúlyos az ittlétünk során, nemcsak az előadások, a fórumok és a kerekasztal-beszélgetések.
Noha ez már a XXIV. családkongresszus, nagy örömömre nem ürült ki. Szinte családi összetartozás-tudattal vagyunk együtt házaspárok és papok vegyesen. Arról tanakodunk, hogyan tehetnénk a leghatékonyabban a gyermekekért, a családokért. Jézushoz szeretnénk hasonlítani, aki – mint Udvardy György oly érzékletesen elmondta – az emmauszi tanítványokhoz fordul, kérdezi és meghallgatja, megérti őket.

Karizmák ébredése

Karizmák ébredése

Fotó: Lambert Attila

 

Érkezésünkkor azonnal feltűnik, mennyire forró a hangulat. Nehéz ezt hirtelen felfogni, átérezni. A többség már tele van lelkesedéssel: minden tekintet, mozdulat, ének ezt sugallja. Talán a nagy méretek miatt is vagyok annyira elfogódott: a hatalmas csarnokban több mint kétezer ember hallgatja az előadókat.
Peter Herbecket, aki kínai, brazíliai és Sziklás-hegység-beli tapasztalatairól beszél: arról, hogyan érintette meg a Szentlélek az embereket, a Föld bármely pontján élnek is. – El tudjuk-e például képzelni – kérdezi –, milyen, amikor egy cowboy nyelveken beszél? Isten megmozgatja a világot, függetlenül a nemzeti hovatartozástól. VI. Pál szerint a Szentlélek különleges idejét éljük, az új pünkösd kegyelmének idejét. Ötvenéves jubileumot ünnepelünk. Hosszú vagy rövid ez az ötven év? Csupán egy a biztos: Isten még csak épp hogy hozzálátott, hogy új kezdethez vezesse el az Egyházat. Mint XVI. Benedek írta: a pünkösd Jézus missziójának csúcspontja volt. Jézus eggyé lett közülünk, és magával hozta közénk a mennyet. Egyesítette a földet a mennyel. Ami elválasztja őket: a bűn és a halál. Ezek problémájára hozott megoldást. Azért feszítették keresztre, mert teljesen alárendelte magát az Atyának, és ezzel példát mutatott nekünk. Jézust a Lélek vezette az engedelmességben. Feltámadásával ő lett az emberiség új feje, egy új teremtés kiindulópontja, sőt ő maga az új teremtés. Feladatul adja nekünk, hogy az örömhír hirdetői legyünk. A hit ugyanis veszélyben van, Istent tömegek utasítják ki az emberi horizontról.
Peter megismerteti a hallgatóságot családja drámájával, apja alkoholbetegségével, amelyből aztán a hit segítette ki. A bajból pedig végül az egész család számára a hitben való megerősödés következett. Az élet rövid, „átvonuló árnyék”, mégsem kell félnünk, mert halálunkkal belépőjegyet fogunk kapni Jézus Krisztus tróntermébe. Az erő, amely őt képes volt feltámasztani, bennünket is fel fog.
A következő előadó Ann Shield nővér. Ő is főleg az Istenre hagyatkozásról, a benne való bizalomról beszél. Nekünk csökkennünk kell, neki növekednie. Úgy kell imádkoznunk hozzá, mint Jézus tette: „Ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tiéd.” Végtelen szeretettel szeret bennünket, a legjobbat akarja nekünk, és mindent jobban lát, mint mi. Meg kell bocsátanunk egymásnak, mert különben a rosszat, a gonosz művét erősítjük a világban.
A nővér egyszer bement egy boltba. Nem talált valamit, ezért az eladóhoz fordult, aki tudta a nevét. Ezen elcsodálkozott. Az USA-ban menedéket kapott, menekült eladónő, akinek – mint megtudta – keservesen nehéz élete volt, nagy meglepetésére ezt mondta, amikor arról kérdezte, honnan ismeri: „A rádióban hallottam önt. Az Isten fénye mindig besugározza a boltot, amikor belép ide.” – Ám ez nem én vagyok, ez nem belőlem jön – hangsúlyozza a nővér. – Átadtam Jézusnak az életemet, megbántam a bűneimet, ezért a fénye át tud ragyogni rajtam. Ha megtérünk, így válhatunk mindannyian világossággá mások számára a sötétségben.
A harmadik előadó egy kanadai pap, Graham Keep. A misszióról és ennek kapcsán a kanadai és a magyar viszonyok hasonlóságáról beszél. Ott is rengeteg a magát katolikusnak valló, ám templomba nem járó ember: a négyszázötvenezres egyházmegye lakosságának mintegy nyolcvanöt százaléka ilyen. – Feladatunk, hogy kapcsolatba kerüljünk velük, mondja, hogy – mint Jézus példabeszédében szerepel – kimenjünk az utcára, és meghívjuk őket a lakomára.
II. János Pál azt mondta: az Egyház intézményes és karizmatikus egyszerre, XVI. Benedek azt, hogy Szentlélek nélkül Egyház sincsen. Jézus küldetése az, hogy a Szentlélekben kereszteljen meg bennünket. Próbáljunk Máriára hasonlítani, aki engedelmes volt, de kérdezni is mert, és jelen lehetett Jézus életének minden fontos állomásánál. A feltámadásánál is, majd mennybemenetele után a Szentlélek kiáradásakor. A tanítványok akkor kitárták az ajtókat, és elvitték Jézus jelenlétét a világba. Az Úr valami újat akar ma itt tenni. Mindent újjá akar teremteni. Engedjük, hogy megtegye.
Az előadás után mindenki feláll, és a kezek is felemelkednek. Imapárosok állnak össze, és egykettőre hosszú sorok alakulnak ki az imájukat kérőkből. A színpadról pedig a Szentlélek friss kiáradását kérik. Húsz perc múlva aztán előrehívják azokat, akik még nem kerültek sorra, és értük imádkoznak. Mint VI. Pál mondta, sok katolikus karizmái alszanak. Mi fel akarjuk őket ébreszteni, hangzik el. Aztán a karizmatikus megújulás ötvenéves római jubileumáról esik szó, amelyen Ferenc pápa is beszélt, és az derült ki a szavaiból, hogy jól ismeri, szereti a mozgalmat.
Néhány perc múlva Kunszabó Zoltán lép a mikrofonhoz, hogy bejelentse: a húszéves magyar jubileum alkalmából megalapították a karizmatikus közösségek szövetségét, és negyvennégy közösség már jelezte is a csatlakozási szándékát. Tiszteletbeli elnöknek Varga László püspököt kérték fel. Zoltán felolvassa a levelét, amelyben vállalja a tisztséget, és köszönti a találkozó résztvevőit. Magyarországon körülbelül százharminc karizmatikus közösség van, mondja, és még jó néhány a határokon túl. A szövetséghez csatlakozók és az érdeklődők képviselői mécseseket kapnak, az oltár elé vonulnak vele, és elhelyezik őket a Kárpát-medence térképén. – Máris tűzbe borult az ország – örvendezik Zoltán, majd mindenkit arra kér: ölelje meg a mellette állót, és mondja neki azt: „Testvérek vagyunk, egyek vagyunk.”
Snell György ihletett, tapssal többször is megszakított prédikációt mond arról az igaz­ságról, amelyre csak a Szentlélek vezethet el bennünket. Az Istentől kapott karizmákkal mindig másokat kell szolgálnunk, hangsúlyozza, majd az imáról beszél, amelyre a Szent­lélek késztet és tanít meg bennünket, és amely mindig közösségi vonatkozásokat tár fel. A tanítványok együtt várták a Szentlélek kiáradását, amely egyesítő erő: imáinkban még elhunyt szeretteinkkel is kapcsolatban lehetünk, sőt együtt velük: értük is imádkozva, és a közbenjárásukat is kérve.
Lassan a vége felé jár a nap, de a többségnek még nem akaródzik menni. A záró­di­csőítés tánca-éneke kivételes érintettségről, a közösség, a találkozás és az egymásra találás öröméről tanúskodik. Az egységről, amely meghaladja és hordozni képes az embert.

A vallás korunk mentőöve

A vallás korunk mentőöve

Harmadik alkalommal találkozott egymással a két vallási vezető: először 2016. május 23-án a Vatikánban, majd idén április 28-án Kairóban találkoztak, amikor Ferenc pápa is részt vett a nemzetközi békekonferencián. Ez alkalommal mindketten elkötelezték magukat, hogy konkrétan munkálkodnak a békéért, a fundamentalistákkal és a szélsőségesekkel szemben.
„Olyan ember (a pápa), aki szimbólum; mélységesen jó, szeretet járja át a szívét, és őszinte jóság, az a vágy, hogy a kultúrák közötti találkozás az emberiség javára szolgáljon” – mondta et-Tajjeb a Ferenc pápával való találkozás után azon a nemzetközi konferencián, amelyet a Szent Egyed közösség szervezett Rómában Kelet és Nyugat: civilizációk párbeszéde címmel.
A főimám elmondta, hogy azokról a fontos kérdésekről beszélgettek, amelyek felkavarják az embereket, fájdalmat és szenvedést okoznak a világban. Szeretnék megtalálni az utat, hogyan tehetnek együtt azért, hogy enyhítsék a világban a szegények és minden ember szenvedését. Optimistának nevezte magát az együttműködést illetően.
A november 7-i konferenciát (amely a 2015-ös firenzei és a 2016-os párizsi találkozó után immár a harmadik) a Palazzo della Cancel­le­riában tartották Rómában, a Szent Egyed közösség elnöke, Marco Impagliazzo moderálásával. Felszólalt a közösség alapítója, Andrea Riccardi történész; Jean-Louis Tau­ran bíboros, a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsának elnöke; Pierangelo Segueri, a II. János Pál Pápai Teológiai Intézet elnöke; Olivier Roy francia Kelet-kutató és több iszlám vallási elöljáró.
Et-Tajjeb hangsúlyozta: ilyen találkozókat rendezni nem luxus, hanem szükséges dolog. Bejelentette, hogy az Al-Azhar Egyetem minden erőforrást biztosít a folyamatos együttműködéshez annak érdekében, hogy megoldást találjanak a terrorveszélyre, és minden erőfeszítést megtegyenek a világ békéjéért. Hozzátette, hogy a Kelet és a Nyugat közötti párbeszédre feltétlenül szükség van ahhoz, hogy megmentsük az emberiséget, és ne zuhanjunk bele egy sötét korszakba. Figyelmeztetett, hogy a kölcsönös erőszak megkülönbözteti évszázadunkat az előző korszaktól, századunk visszalépést jelent az elmúlt évszázadhoz képest.
„Nem azért vagyok itt, hogy a terrorizmusról, annak okairól beszéljek, arról, ki áll mögötte, ki finanszírozza, és ki engedi, hogy országhatároktól függetlenül szabadon mozoghasson ez a szörnyű fegyverarzenál… A muszlimok áldozatai a terrorizmusnak, nagyobb árat fizetnek érte mindenki másnál. A gazdaságukat is csapás érte” – fogalmazott Ahmad et-Tajjeb. Véleménye szerint a vallás nem akadályozza a párbeszédet, hanem az alapját jelenti; olyan, mint egy mentőöv, még ha a laikus ideológiák gúnyt is űznek belőle. „A vallás nevében folytatott háborúknak egy közös tulajdonságuk van: a vallás átpolitizálása, politikai célból, eszközként való használata.”
Előadása végén az al-Azhar mecset és egyetem főimámja felhívást intézett mindenkihez annak érdekében, hogy „tisztelje a másféle vallásokat és híveiket olyan tisztelettel, amely nem lehet alacsonyabb, mint saját vallásának tisztelete. A szélsőségesek hamis nézetet hirdetnek ebben a témában, arra törekszenek, hogy meggyilkolják a hitetleneket.”
Az Al-Azhar Egyetem az iszlám világ egyik legfontosabb felsőoktatási intézménye Kairóban. 1923 és 1927 között az egyetem diákja volt Hasszán al-Banna, a Muszlim Testvériség nevű muszlim szervezet alapítója. Az intézmény első magyar diákja, s egyben első nem muszlim hallgatója Goldziher Ignác volt. Itt tanult 1935-ös mekkai zarándoklata előtt Germanus Gyula (felvett arab nevén Abdul Karim) is. Az intézményben átélt élményeit és a zarándoklatot Allah Akbar című könyvében írta meg. Az 1980-as években itt tanult Mihálffy Balázs, a Korán egyik magyar fordítója, aki egyben a Magyar Iszlám Közösség alapítója is.

Forrás: Avvenire.it
Fordította: Thullner Zsuzsanna

Egy katolikus a migrációról

Egy katolikus a migrációról

Fotó: Merényi Zita

 

Bevezetőjében a művészettörténész emlékeztetett arra, hogy az utóbbi időben gyalázkodás indult meg a Szentatya ellen a menekültkérdésben hangoztatott álláspontja miatt, de csak Magyarországon. A Ferenc pápát minősíthetetlen hangnemben támadók ezzel megalázták a katolikus hívőket, és gyűlölettel fertőzték meg az emberek szívét.
Dávid Katalin hozzátette, a pápa ebben a témában az erkölcs fő törvénye – Szeresd felebarátodat! – tükrében beszél, és világos az álláspontja a menekültkérdésben. Akik támadják, azok kiragadják egy-egy mondatát és ajánlásait, amelyek kivétel nélkül a menekülők befogadásának szükségességéről szólnak. Ám e gyű­­lölködő kritikusok arról már nem írnak, amikor a Szentatya különbséget tesz a menekülők és a bevándorlók között, vagy amikor a befogadott menekülőnek is kötelességévé teszi a befogadó ország törvényeinek betartását. Nem az ideérkező menekültet említi, hanem hangsúlyosan a befogadott menekültet.
A pápa szóhasználatában a befogadás nem letelepítést jelent, mert akkor cselekszünk helyesen, ha mindent megteszünk azért, hogy az otthonukat elhagyni kényszerülők idővel visszatérhessenek hazájukba. A Szentatya gyakran hangoztatja, hogy a félelmünk ne legyen erősebb, mint a szeretetünk, de ha elővigyázatlanok vagyunk – ami azt jelenti, hogy több embert fogadunk be, mint amennyit integrálni tudunk –, azért nagyon komoly politikai árat kell fizetnie a társadalomnak.
Az előadó Ferenc pápa több nyilatkozatából is idézett. A Szentatya már 2013-ban így fogalmazott: „Teremtsenek jobb gazdasági feltételeket azokban az országokban, amelyek lakói tömegesen kivándorolnak, hogy az emigráció ne legyen az egyetlen választási lehetősége annak, aki békére, igazságosságra, biztonságra és emberi méltósága teljes tiszteletben tartására vágyik.” Három évvel később, 2016-ban pedig arra a kérdésre, hogy be tud-e fogadni Európa ilyen tömérdek bevándorlót, a következő választ adta: „Jogos és felelősségteljes kérdés, mert nem lehet esztelenül kitárni a kapukat. De az alapvető kérdés az, hogy miért van manapság ilyen sok migráns?”
Dávid Katalin föltette a kérdést: kik a rászorulók, kik a menekülők, kik a bajbajutottak? Morális tekintetben ez a történések kulcskérdése. A művészettörténész felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy a háború, az üldözés, a nyomor elől menekülők között alig vannak arab keresztények. Nem arról van szó, hogy többet érne egy bajba jutott keresztény, mint egy muszlim, de vajon ők hová lettek? Csupán egy-két olyan közösségről tudunk, amelyek helyben maradhattak, miközben az elmenekült, elbujdosott, gyermekeik életét menteni kényszerülő, az Iszlám Állam hatalma alá került ezrekről szinte semmilyen információink sincsenek.
A művészettörténész felidézte Kocsis Fülöp görögkatolikus metropolita közel-keleti útját, aki a magyar hívek pénzbeli ajándékát személyesen juttatta el az egyik kis szíriai falu, Al-Dmeine al-Sarqije keresztény közösségének, hogy az újraépíthesse lerombolt templomát.
Dávid Katalin elmondta, nem érti, hogy azok a muszlimok, akik a háború, a szegénység és a kilátástalan jövő elől menekülnek, miért Európába jöttek. Szomszédságukban a saját hittestvéreik számunkra szinte elképzelhetetlen gazdagságban élnek, és millióknak jövőt, munkalehetőséget, otthont biztosító lehetőségek felett rendelkeznek. Az indulat és az abból fakadó erő és elszántság, amely Európába hozta ezeket az embereket, miért nem az arab világon belül tört utat számukra?
Mennyivel egyszerűbb és célravezetőbb volna ez – tette hozzá az előadó. – Az arab államok némán nézik végig menekülő testvéreik távozását. Ez nagyon komoly morális ítélet az arab államok felett. Vagy talán tudatosan szervezték ezt az átáradást Európába?
Dávid Katalin emlékeztetett arra is, hogy néhány évvel ezelőtt az Iszlám Állam egy térképet tett közzé, amely azt mutatta be, hogy a terrorszervezet véleménye szerint rövidesen mely területek tartoznak majd az iszlám fennhatósága alá. A térkép alapján Európa egy részére is ez a sors vár. E területeknek Magyarország a nyugati határa, tehát mi is átkerülünk az iszlámhoz. A térkép megjelenése után indult meg az emberáradat Európa felé. Az iszlám terroristák pedig nyilatkoztak: szerintük a térképen megjelenített állapotok megvalósításához nincs szükség fegyverekre vagy megszálló hadseregre. Elegendő csupán „menekülőkkel” elárasztani Európát, és azzal az iszlám gyökeret ver egy olyan kontinensen, amely már úgyis feladta erkölcsi, vallási és kulturális identitásának, történelmének alapjait. Tudatos hatalmi törekvések indították el a tömegeket felénk, és nagyon kiszámítottan, megfontoltan szervezték meg az útjukat. Vajon ezért némák az arab államok?
A művészettörténész arra is felhívta a figyelmet, hogy a menekültek többsége hazájában nem élt mélyszegénységben. 2015 őszén sokan érkeztek hozzánk taxival, buszokkal. S amint felvették a bankautomatákból a pénzüket, azonnal megsemmisítették az irataikat. Ők azok, akik zömében a zöldhatáron keresztül érkeztek Európába – így hozzánk is –, mert nem akartak keresztülesni a regisztráción, és – emberi jogaikra hivatkozva – ők tiltakoztak a leghangosabban az ujjlenyomatvétel ellen. Kiknek kell félniük ettől? Csak nem eleve illegális dologra készültek? Mert akkor érthető, hogy nem akarnak azonosíthatók lenni.
Dávid Katalinnak a jelenlegi helyzetben Jézus szavai jutnak eszébe: „Legyetek szelídek, mint a galambok, és okosak, mint a kígyók.” Ezt a két magatartást itt és most csak az tudja megvalósítani, aki mélységében átlátja a történéseket, minden információ a rendelkezésére áll – jelenleg alulinformáltak vagyunk –, határozott elképzelése van Európa jövőjéről, és legfőképpen komoly felelősségérzettel rendelkezik.
A drámai kérdés, amelyre feleletet kell adni, a következő: Az ideérkezett és folyamatosan érkező milliókat el tudja-e helyezni, és tudja-e biztosítani megélhetésüket a kontinens? Úgy látszik, hogy Európa ma már nem akar, nem képes, vagy nem mer határozott lépéseket tenni. Magyar részről megtették, amit kell, „de biztonságos egy olyan házban élni, amely körül ég a többi ház?” Ezzel a nem éppen megnyugtató kérdéssel zárta előadását a Széchenyi- és Stephanus-díjas művészettörténész.

 

Keresztvivők

Keresztvivők

Fotó: Lambert Attila

 

Kora reggel Vácon kezdünk, de aztán csaknem az egész egyházmegyét bejárjuk Pálfay Gellérttel, a nyolc intézményből álló Szamaritánus Szolgálat vezetőjével. Naponta több száz embert ellátó, számos helységben működő népkonyhájuk, támogató és otthonápolási szolgálatuk, időseket ellátó otthonuk és alapszolgáltatásokat nyújtó intézményeik, speciális gyermekotthonuk, nevelőszülői és romákat segítő hálózatuk egyaránt van. Már akkor sejtjük, hogy mindez egyetlen írásban bemutathatatlan, amikor útnak indulunk. És amikor este nyolckor, a rengeteg élménytől zsibongó fejjel, de nagyon lelkesen kiszállunk az autóból, megígérjük, hogy több írást is szánunk majd nekik. Ez az első.
Müllerné Marikával a kóspallagi leágazásnál találkozunk. Hangsúlyos részlet, hogy itt át kell szállnunk az ő terepjárójába. Ahová megyünk, ott ez a megfelelő közlekedési eszköz. Az általa és társai által segített emberek egy részét ugyanis csak a hegyoldal nyaktörő földútjain lehet megközelíteni. Marika a Váci Egyházmegye támogató és otthonápolási szolgálatának vezetője, amely a Dunakanyar tizenegy településén van jelen. 1996-tól léteznek, korábban a karitász intézménye voltak, 2009-ben kerültek át az egyházmegyéhez. Az első, akit felkeresünk, egy gyermekkora óta hallássérült, Nagymaros külterületén, a János-hegyen lakó hölgy, aki 2014-ben életmentő műtéten esett át, a múlt évben pedig részlegesen lebénult. Mára azonban szerencsére – élettársa támogatásának és a szolgálat munkájának köszönhetően – sokkal jobban van, és járókerettel már egészen ügyesen közlekedik. Ennyire pozitív, bajait ekkora méltósággal, sőt derűvel viselő emberrel régen találkoztam. Két kutyus szaladgál körülötte, és hamar kiderül, hogy mennyire fontosak a számára. Amikor ugyan­is szóba kerül, hogy a szolgálat mopedet próbál neki szerezni, részben hogy ki-kimozdulhasson, részben hogy időnként bevásárolhasson, ő inkább azt hangsúlyozza, hogy a szökős kutyák után menne vele, mert szerinte ők ezt elvárják tőle. Marika elmondja, hogy Katalin 2012-ben még nem volt képes ellátni magát, ezért akkor akár naponta háromszor is felkeresték. Sokszor vitték orvoshoz, rehabilitációs kezelésekre kisbusszal, nemegyszer az általuk szállított gyerekek társaságában. Két kisbuszuk van; az újabba, amelyet egy Emmi-pályázaton nyertek, liftet is szereltek, így a kerekes­szé­ke­sek beemelése sem jelent gondot.
A minden akadályt legyőző remény optimizmusával jövünk el Katalinéktól, és ez még csak a nap kezdete. Nagy­maros központjába érve egy jelképes jelenet tanúi leszünk: kerekes székes hölgy áll közvetlenül a templom kapujánál, befelé fordulva, mintha be akarna menni. Ő is a szolgálat korábbi gondozottja, és vele is van egy kutyus. Marika mozgáskorlátozottnak született, de annak alapján, amit megtudunk tőle, teljesnek érzi az életét. Három, harminc év körüli gyermeke és unokái vannak, élete nagy kalandjaként mesél a lourdes-i zarándoklatról, amelyen sok éve részt vett, és az egykor a kis Bernadette által „a Hölgy” kérésére fakasztott forrás vizéről, amelyben meg is fürdött.
A következő nagy lélek, akivel ma találkozunk, Boros Zoltán atya, a nagymarosi plébánia munkatársa. Mint elmondja, két éve, ötvenöt évesen, négy agyérgörcs hatására fél oldalára lebénult, és elvesztette a beszédképességét. Egy ideig a székesfehérvári papi otthon lakója volt, de arra vágyott, hogy dolgozhasson, ezért szívós munkával, sok-sok gyakorlással, gyógytornával és logopédus segítségével újra megtanult beszélni és járni. Mivel az utóbbi még nem megy tökéletesen, mopeddel jár át a templomba. Mindennap misézik, felnőtteket oktat hittanra, készít fel elsőáldozásra, bérmálásra, és bármikor lehet hozzá gyónni menni. Papi szolgálatát az otthonápolási szolgálat teszi lehetővé; munkatársuk, Dúróné Varjú Klára hetente háromszor felkeresi, segíti a tisztálkodásban, megborotválja, és rendszeresen elszállítják gyógytornára is.

*

Délután Alsónémedi határában járunk. Ezt a helyet a GPS sem jelzi, mondja Gellért. Olyan, mintha egy tanyára, méghozzá egy mintagazdaságba csöppentünk volna: juhok, kecskék a karámban, gondosan megművelt földterület rengeteg zöldséggel és öntözőrendszerrel, mellette elégedetten nézelődő disznók, amelyek jöttünkre az óljuk mögé bújnak. Tizenhat, tizennégy és tizennyolc év közötti, állami gondoskodásban levő fiú otthona ez, akiket a gyámhatóság droghasználat, magatartási problémák miatt helyez ide, amit kezdetben mindig büntetésként élnek meg. Azt kell bizonyítani számukra, hogy itt valóban a javukat akarják, mondja Seffer István, a gyermekotthon vezetője. Gyakori a szökés. István egyszer egy szökésben levő fiú után ment a sárban, a bozótosban. A gyerek végül megszánta, és visszament vele. Méghozzá azért, mert ilyen – hogy valaki összesározza magát a kedvéért – még soha nem történt vele. – Mi azért vagyunk, hogy ne halj meg – mondta neki István. – Kérlek, adj nekünk két hetet, ismerj meg bennünket, és hogy milyen lehetőségeket kínálunk fel neked itt! Ha nem tetszik, amit tapasztalsz, utána is elmehetsz.
Sport, pszichodramatikus színház, munka: kertészkedés, állatokkal való foglalkozás: ezekkel próbálják őket motiválni. Pontokat szerezhetnek a jó munkájukkal; azzal, ha rendet tartanak, mosogatnak, takarítanak. – Nem klasszikus rehabilitációs intézmény vagyunk. Olyan fiatalok élnek itt, akik nem feltétlenül akarnak együttműködni velünk, és mi sem dönthetünk úgy, hogy emiatt megtagadjuk tőlük a gondoskodást – folytatja István. – Természetesen vannak céljaink, de feltételek nélkül kell elfogadnunk őket. Ki kell érdemelnünk, hogy akarjanak velünk egy úton járni. A magvetés a munkánk. A sikereink is csak aprók lehetnek, de attól még nem jelentéktelenek. Például hogy valamelyikük itt marad, mert értelmét látja, elkezdi a szobáját díszíteni, sikerül elvégeznie egy osztályt. Nem hosszú távra, hanem mindig aznapra tervezünk a fiúkkal. Mert nekik napról napra kell túlélniük. Visszaesések és újrakezdések váltakozásában élünk. Van úgy, hogy valamilyen feladatra rákattannak, a növényeinket például ők hajtatták – annak idején az összes szoba virágcserepekkel volt tele. Velük együtt csináltuk a locsolórendszert, idén ősszel pedig népszerű lett a savanyítás, a befőzés. Minden apró lépésnek, piciny győzelemnek örülünk.
Búcsúzóban még benézünk a kápolnába. Bejáratával szemben ormótlan, hatalmas fakereszt. – Régebben ezzel jártuk a keresztutat – mutatja István, és előttem megjelenik a kép, amint apró gyerekek botladoznak a felnőttek számára is súlyos teher alatt.

*

Zárásként elmegyünk megnézni a fiúk focimeccsét a közeli sportcsarnokba. A szenvedély, amellyel játszanak, és a kedves érdeklődés alapján, amellyel a meccs után odajönnek hozzánk, semmit sem lehet érzékelni abból, amit az előbb hallottunk a gondjaikról, nehézségeikről, küszködésükről. Éppen olyan – ambiciózus, tervekkel teli, nagyra hivatott – fiataloknak tűnnek, mint akik gondoskodó családban nevelkednek.

Piaristák ünnepe – a jubileumi év gyümölcsei

Piaristák ünnepe – a jubileumi év gyümölcsei

Fotó: Lambert Attila

 

– A magyar piarista világ különféle csoportjait megszólító, sokszínű programmal készültünk a jubileumi évre. Most mégsem az elhatározásainkról, hanem azokról a lelki és a közösségi életben beérett gyümölcsökről szeretnék beszélni, amelyeket visszatekintve örömmel fedezhetünk fel. Elsősorban azt tapasztalhattuk meg, hogy valamiképpen közelebb jött hozzánk, jobban a figyelmünk középpontjába került a rendalapítónk, Kalazanci Szent József személye.
Nagyon szép alkalom volt, amikor harminc-egynéhány fős rendtársi csapatunkkal elzarándokoltunk Rómába, felkerestük a rendalapítónk számára fontos helyeket, majd rekollekciós napot is tartva meglátogattuk Kalazancius sírját és a szobáját, amelyet megőriztek az utókornak. Együtt miséztünk a piarista generálissal, és megtekinthettük rendalapítónk ereklyéit.
Itt említhetném a nemrég véget ért piarista pedagógiai napok képzési találkozási alkalmát is. Hagyományosan kétévente tartjuk ezt a rendezvényt, amelyre minden kollégánkat és a pedagógiai munkát segítő munkatársunkat meghívjuk. Idén ötszázan vettünk részt ezen az alkalmon, amelynek központi témája szolgálatunk kalazanciusi identitása volt. Itt is a rendalapítónk és pedagógiai öröksége jött közelebb mind­annyi­unkhoz.

Mi a konkrét jelentősége ennek a személyes közelségnek?

– Egyrészt fontos számunkra, hogy van egy atyánk, egy olyan személy, aki körül közösséggé alakulhatunk, aki összekapcsol minket. Ka­la­zan­cius személye azért is meghatározó az életünkben, mert általa kaptuk sajátos lelkiségünket, karizmánkat: a gyermekek és a fiatalok nevelésében megvalósuló Krisztus-követést.
Római zarándoklatunkon elevenen találkoztunk azzal a Kalzanciussal, aki az Istennel való kapcsolatot helyezte az élete középpontjába, figyelemmel kísérte korának spirituális áramlatait, és kereste sajátos lelki útját. Személyiségének fontos vonása volt a következetesség, a kitartás is, az, ahogyan mindent megtett az iskolák működésének és fennmaradásának biztosításáért.
A jubileumi év ajándékainak sorába tartozik az is, hogy október közepén új piarista szentet avattak. Nemrég, amikor mindenszentek napját ünnepeltük, érdekes volt belegondolni abba, hogy immár eggyel több hivatalos szentje van a piarista rendnek. Szent Faustino Míguez 1831-ben, Spanyolországban született, és fiatalok nevelésével foglalkozott. S hogy enyhítsen a lánynevelés akkori ínséges helyzetén, egy női szerzetesrendet alapított, az Isteni Pásztornő Leányainak kalazanciusi intézményét, kifejezetten leányok oktatására, nevelésére.
Szép ünnepünk volt a jubileumi évben, hogy itt, Magyar­országon két rendtársunk tett örökfogadalmat, majd egy harmadik társukkal együtt részesültek a diakónussá szentelésben.
Ferenc pápa a jubileumi év kezdetén arra hívott meg minket, hogy ez az esztendő legyen új pünkösd a rendünk számára. Pünkösd az Egyház, s így a keresztény közösség születésének az ünnepe. Az elmúlt évre visszatekintve megállapíthatjuk, hogy valóban születőben vannak új közösségi formák a magyar piarista világban. Például létrejött a piarista testvériség, amely a szerzetesek és világiak közösségalkotásának helye, lehetősége. Továbbá az iskolákhoz kapcsolódva piarista ifjúsági közösségek alakultak, és megerősödött az ezekhez kapcsolódó közösségvezető-képzés is. Ez ismét csak új jelenség, amely ugyan nem előzmény nélküli a rendünk történetében, de most felerősödni látszik. Új intézményi forma tartományunkban a tanoda is, amely a jubileumi évben kapott helyet a piarista világban, Sátoraljaújhelyen. A tanoda kifejezetten a szegények felé fordul, harminc cigány származású gyermek és fiatal számára nyújt lehetőséget tehetséggondozás, kész­ségfejlesztés, felzárkóztatás formájában.

A társadalom felé nyitottabb szemlélet előrevetíti a magyarországi piaristák szándékát küldetésük újrafogalmazására?

– Küldetésünk – épp Ka­la­zanci Szent Józseftől indulóan – egyértelmű. S természetesen újra és újra aktualizálnunk kell: mire hív minket ez a küldetés itt és most? Ehhez egyrészt impulzusokat kapunk az egyetemes rendtől, amelyben sok-sok tapasztalat gyűlik össze és kristályosodik ki az egyes tartományokban, s amely közös célkitűzéseket is megfogalmaz, másrészt figyelünk helyi valóságunkra, a magyarországi folyamatokra. Egyszerre kell terveznünk, s érzékenynek lennünk arra, hogy mi van születőben a minket körülvevő, velünk együtt létező valóságban. Izgalmas folyamat ez, amely a Lélek működésének felfedezésére, egyre több élet keresésére hív. Így született meg a piarista testvériség is a tartományunkban éppen pünkösd ünnepén, s így alakulnak, növekednek az előbb említett ifjúsági csoportok is.

Melyek a piarista iskola sajátosságai hazánkban?

– Munkánkat a diákközpontúság jellemzi, keressük, hogy mi válik a gyermek javára. Emellett azt is szeretnénk, hogy hitre segítő, hitre meghívó, evangelizáló iskoláink legyenek, és természetesen elsőrendű feladatunk a pedagógiai szakmaiság komolyan vétele, amelynek része a módszertani megújulásra való nyitottságunk is.
Kalazanciusi örökségünk a szegényekre fordított figyelem, fontos, hogy például senki ne maradjon ki az iskolai programokból a családi háttere, az anyagi helyzete miatt. A szegénység nagyon sokféle formában jelenik meg az iskoláinkban, ami állandó reflexióra késztet bennünket.
A diákjainknak szeretnénk személyes kísérést biztosítani, hogy soha ne érezzék egyedül magukat a problémáikkal, a kérdéseikkel. Segítünk nekik rátalálni a saját útjukra, hogy felfedezhessék, kik is ők, és mire kaptak hívást az Úristentől.

A rendalapító eredeti szándéka szerint a piarista nevelés nemcsak az egyén, hanem a társadalom javára is kell hogy szolgáljon…

– Az iskola mindig is a társadalom megújításának a helye, még akkor is, ha ez a gondolat Magyarországon talán kevéssé van előtérben. Mind­untalan tantárgyakban, tanmenetekben gondolkodunk. Ez fontos, de az iskola valójában arról szól, hogy milyennek szeretnénk a jövő társadalmát. Az iskolának meg kell álmodnia, hogy milyen társadalmat akarunk örökségül hagyni a következő nemzedékekre, s az arra való felkészülést ma kell megkezdeni az oktató-nevelő munkában és a közösségi életben.
Szerintem lényeges, hogy olyan iskoláink legyenek, ahol együttműködésre tudjuk tanítani a diákjainkat. Fontosnak tartom, hogy párbeszédképes gyermekeket neveljünk. Itt, a pesti gimnáziumunkban például, amikor a világvallásokat tanítjuk, nem a tanár ad elő, hanem meghívunk egy zsidó rabbit vagy egy muszlim imámot, vagy egy zen buddhista szerzetest, és ő mesél a vallásáról, a diákok pedig feltehetik neki a kérdéseiket. Olyan készségekkel szeretnénk felruházni a fiatalokat, amelyek által egy testvériesebb, emberibb jövő alakítóivá válhatnak.
Ezt szolgálja a Tevékeny Szeretet Iskolája (TESZI) is, amelyet úgy szervezünk meg, hogy olyan helyzetekbe visszük el a diákokat, amelyeket átélve valóban kialakulhat bennük a társadalmi érzékenység, és nem csak „letudják” a közösségi szolgálat feladatát.

A piarista oktatás-nevelés koncepcióját több évszázad tapasztalata is alátámasztja. A múltról szól a Hitre, tudásra: A piaristák és a magyar művelődés
című kiállítás, amely november 15-én nyílik meg a budai Várban. (A kiállításról bővebben olvashatnak keretes írásunkban.) Négyszázötvenkét műtárgyat mutat be ez a tárlat. Hogyan gyűlt össze ez a hatalmas anyag?

– 1942-ben ünnepelték a piaristák a magyar megtelepedés háromszázadik évfordulóját. Szerettek volna egy kötetet szentelni a rend és a művelődés kapcsolatának bemutatására. Ez nem született meg, a világháború felülírta az emberi terveket. Amikor az idei, négyszáz éves jubileumra készültünk, és egyúttal a pesti megtelepedés háromszázadik évfordulójára, valamint több más piarista jubileumra is, mindezek arra hívtak meg minket, hogy módszeresebben foglalkozzunk a múltunkkal. Az elmúlt évtizedek kutatásai lehetővé tették, hogy megszülessen egy összefoglaló kiállítás. Emellett az elmúlt hat évben módszeresen rendbe tettük a Piarista Múzeumot, amely hivatalosan száz évvel ezelőtt jött létre, és a világháború előtt látogatható is volt itt, a pesti épületben. A későbbiekben a múzeum kényszerű „hibernált” állapotba került, katalógusa sem frissült.
A központi levéltárunk vezetője, Koltai András kezdeményezésére most felélesztettük az 1942-es szándékot. Így született meg a kiállítás koncepciója és a tárlatot bemutató kötet is.

Mit láthatunk a kiállításon?

– A tárlat első része Ka­la­zan­ciusról és a piarista rendről szól, majd a piarista iskolai és rendházi élet tereit mutatja meg: a tudományok világát (a fizikumtól kezdve a régészeten át a festészetig), a piaristák közéleti szerepvállalását, a túrázások, a hajózások, a kórusok világát. Feltűnnek a legendás piarista személyiségek is: a korát megelőzve számítógépet kon­st­­ru­áló Kovács Mihály, Öveges professzor, vagy az Astra bábegyüttest alapító Vízvári László. Láthatjuk Lénárd Ödön cigarettapapírra írt börtönjegyzeteit is. Megtekinthetők lesznek féltve őrzött kincseink: többek között egy, a császári udvar számára készült úgynevezett csillagászati óra, amely később a rend tulajdonába került – ez szerepel a kiállítás plakátján is. Látható lesz a tárlaton a Szi­lassy-monstrancia Debrecenből, egy kiemelkedő lőcsei ötvösművész munkája. És ott lesz a kiállított tárgyak között a XIII. századi Bibliánk, egy színpompás XV. századi kódex, s a XVII. századból származó privigyei „szellemkönyv” is, amelyen hagyományaink szerint a purgatóriumból szabadulni akaró erdélyi püspök, Kada István égő keze hagyott máig látható lenyomatot. Ugyanakkor interaktív elemekben bővelkedő, diákbarát kiállítást terveztünk, amelyet az iskolák osztálykirándulás keretében is megtekinthetnek. A tréfa sem hiányzik a tárlat anyagából: a látogatók például a piarista életből vett anekdotákat olvashatnak a diák-tanár kapcsolatról és a rendi életről, illetve Agárdy Gyula rendtársairól készült karikatúráit is megtekinthetik.
Ez lesz a magyar piarista világ tárgyi emlékeit bemutató eddigi legteljesebb kiállítás, s ezzel a tárlattal tulajdonképpen le is zárul a négyszázadik évfordulóra való emlékezés tartományunkban.
November 20-án, a pesti iskolánk háromszáz éves jubileumának záróeseményeként, a pesti Új Városházán díszközgyűlésen veszünk részt, majd a patrocíniumot, Kalazanci Szent József pártfogásának ünnepét december 1-jén ünnepeljük a gimnáziumban.

Ferenc pápa: Európa újragondolása

Ferenc pápa: Európa újragondolása

Fotó: News.va

 

Tisztelt Bíboros Urak, Püspök Urak, Hatóságok Képviselői, Hölgyeim és Uraim!

Örülök, hogy részt vehetek az Európai Unió Püspöki Konferenciáinak Bizottsága (COMECE) által szervezett – (Re)Thinking Europe. Keresztény hozzájárulás az Európa-terv jövőjéhez című – párbeszéd záró­részén. Külön is köszöntöm az elnököt, Reinhard Marx bíborost, valamint Antonio Tajani urat, az Európai Parlament elnökét, és köszönetet mondok megtisztelő szavaikért, melyeket az imént hozzám intéztek. Önöknek mind­annyiuknak pedig szeretném kifejezni mély megbecsülésemet, amiért oly sokan felszólaltak ezen a fontos vitaeseményen. Köszönöm. A párbeszéd, mely ezekben a napokban folyt, alkalmat kínált arra, hogy tág perspektívában, sok nézőpontból reflektáljanak Európa jövőjére, hiszen Önök között jelen vannak az egyházi, politikai, akadémiai élet vagy egyszerűen a civil társadalom legkülönbözőbb képviselői. A fiatalok előadhatták várakozásaikat és reményeiket, eszmecserét folytattak az idősebbekkel, akiknek alkalmuk volt felkínálni megfontolással és tapasztalattal teli múltjukat. Jelentős tény, hogy ez a találkozó mindenekelőtt egy szabad és nyílt vita szellemében folyó párbeszéd kívánt lenni, amely kölcsönös gazdagodást nyújt és megvilágítja Európa jövőjének útját, amelyen együtt kell haladnunk, hogy megküzdjünk a mostani válságokkal és szembenézzünk a ránk váró kihívásokkal. Ha a kontinens jövőjéhez való keresztény hozzájárulásról akarunk beszélni, ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy feltesszük a kérdést: nekünk, mai keresztényeknek mi a feladatunk ezen a földrészen, amelyet a hit évszázadokon át oly gazdagon formált? Mi a felelősségünk egy olyan korban, amikor Európa arculatát egyre inkább a kultúrák és vallások sokszínűsége jellemzi, miközben a kereszténységet sokan múlthoz tartozó, távoli, idegen valóságnak érzékelik?

Személy és közösség

Az ókori civilizáció hanyatlásakor, miközben Róma dicső jelképei azokká a romokká váltak, amelyeket ma is megcsodálhatunk városszerte, miközben új népek szorongatták az ókori birodalom határait, egy fiatalember a zsoltárost visszhangozta: „Ki az az ember, aki életet óhajt és jó napokat kíván látni?” [1] Amikor Szent Benedek ezt a kérdést javasolja regulájának előszavában, egy olyan emberfelfogásra irányítja kortársai figyelmét, és a miénket is, amely gyökeresen eltér attól, amely a klasszikus görög–római kort jellemezte, és amely még inkább eltér a barbár inváziókra jellemző erőszakos ember képétől. Az ember többé nem egyszerű civis, vagyis nem olyan polgár, aki békés nyugalomban felélendő kiváltságokkal rendelkezik; többé nem miles, vagyis nem a soron következő hatalom harcos szolgája; többé egyáltalán nem servus, vagyis nem egy szabadságot nélkülöző árucikk, akinek egyedül a munka és a fáradozás a sorsa. Szent Benedek nem törődik sem a társadalmi helyzettel, sem a vagyonnal, sem a birtokolt hatalommal. Minden emberi lény közös természetére utal, az ember pedig, bármilyen állapotú legyen is, nyilvánvalóan életre szomjazik és boldog napokra vágyik. Benedek számára nincsenek szerepek, személyek vannak: nincsenek melléknevek, főnevek vannak. Épp ez az egyik alapvető érték, amelyet a kereszténység hozott: a személyfelfogás, az Isten képére teremtett személy jelentése. Ebből az alapelvből kiindulva épülnek majd a monostorok, amelyek idővel a földrész emberi, kulturális, vallási és gazdasági újjászületésének bölcsőjévé válnak. Az első és talán legjelentősebb dolog, amellyel a keresztények hozzá tudnak járulni a mai Európához az, hogy emlékeztetik: Európa nem számok vagy intézmények összessége, hanem személyek alkotják. Megfigyelhető, sajnos milyen gyakran megesik, hogy bármely problémafelvetés könnyen számokról történő vitatkozásra szűkül. Nincsenek állampolgárok, szavazatok vannak. Nincsenek migránsok, kvóták vannak. Nincsenek munkások, gazdasági mutatók vannak. Nincsenek szegények, szegénységi küszöbök vannak. Az emberi személy konkrétsága így egy elvont, kényelmesebb és megnyugtatóbb fogalommá van leszűkítve. Ennek oka érthető: a személyeknek arcuk van, valós, tényleges, „személyes” felelősségre köteleznek; az adatok érvekkel, bár hasznos és fontos érvekkel foglalkoztatnak minket, de mindig lélektelenek maradnak. Alibit kínálnak ahhoz, hogy ne köteleződjünk el, mert soha nem érintenek minket testünkben. Annak elismerése, hogy a másik mindenekelőtt személy, azt jelenti, hogy megbecsüljük azt, ami engem összeköt vele. A személylét összeköt minket a többiekkel, közösséggé tesz minket. Tehát a második tényező, amellyel a keresztények hozzájárulhatnak Európa jövőjéhez, az a közösséghez tartozás értelmének újrafelfedezése. Nem véletlen, hogy az Európa-terv alapító atyái éppen ezt a szót választották a születendő új politikai alany megnevezésére. A közösség a leghatékonyabb ellenszere a korunkat jellemző individualizmusnak, annak a ma Nyugaton elterjedt tendenciának, hogy az ember egyedülállóként fogja fel magát és éljen. Sokan félreértik a szabadság fogalmát, mintegy úgy értik, mint kötelességet az egyedüllétre, minden kötöttség nélkül. Következésképpen egy gyökértelen, a hovatartozás és örökség értelme nélküli társadalom épült fel. Szerintem ez súlyos [hiba]. A keresztények elismerik, hogy identitásuk mindenekelőtt kapcsolati jellegű. Tagként illeszkednek egy testbe, az Egyházba (vö. 1Kor 12,12), amelyben mindenki saját önazonosságával és sajátosságával vesz részt szabadon a közös építésben. Analóg módon ez a kapcsolatiság jelen van a személyközi kapcsolatokban és a civil társadalmi élet területén is. A másikkal szemközt mindenki felfedezi annak értékeit és hiányosságait, erősségeit és gyengéit: más szóval felfedezi arcát, megérti identitását. A család mint elsődleges közösség marad e felfedezés legalapvetőbb helye. Benne a különbözőség felmagasztosul, ugyanakkor egységbe foglalódik. A család a férfi és a nő közötti különbségek harmonikus egysége, amely annál igazabb és mélyebb, minél inkább életadó, képes megnyílni az életre és mások felé. Hasonlóképpen egy polgári közösség akkor élő, ha tud nyitott lenni, ha képes elfogadni mindenki különbözőségét és adottságait, továbbá ha tud új embereknek életet adni, ha képes a fejlődésre, a munkára, az újításra és a kultúrára. A személy és a közösség tehát annak az Európának az alapjai, amelyet mint keresztények építeni akarunk és építhetünk. Ennek az épületnek a tégláit úgy hívják, hogy párbeszéd, inklúzió, szolidaritás, fejlődés és béke.

A párbeszéd helye

Ma egész Európa, az Atlanti-óceántól az Urálig, az Északi-sarktól a Földközi-tengerig nem engedheti meg magának, hogy ne legyen mindenekelőtt a párbeszéd helye, az őszinte és egyben építő párbeszédé, amelyben a résztvevők mind egyenlő méltósággal rendelkeznek. Olyan Európát kell építenünk, amelyben minden szinten találkozhatunk és szembenézhetünk egymással, bizonyos értelemben amilyen az ókori agóra volt. Ilyen volt ugyanis a polisz (a városállam) tere. Nemcsak az árucsere helye volt, hanem a politikai élet lüktető központja is, ahol kidolgozták a mindenki javát szolgáló törvényeket; olyan hely, ahol templom is emelkedett, hogy ily módon a mindennapi élet vízszintes dimenziójából ne hiányozzon a transzcendens távlat, amely segít, hogy távolabbra lássunk annál, ami múlékony, átmeneti, ideiglenes. Ez arra késztet, hogy megfontoljuk azt a pozitív és konstruktív szerepet, amelyet a vallás általában betölt a társadalom építésében. Gondolok például a vallásközi párbeszéd hozzájárulására, amellyel segíti, hogy a keresztények és a muszlimok megismerjék egymást Európában. Sajnos egyfajta – még mindig népszerű – laicista előítélet nem képes érzékelni a vallás közéleti és objektív szerepének pozitív értékét a társadalom számára, és szeretné a vallást a magánélet és az érzelmi élet körébe utalni. Így létrejön egy bizonyos kizárólagos gondolkodás [pen­siero unico] fölénye is – mely meglehetősen elterjedt a nemzetközi fórumokon –, amely a vallási identitás önak­tua­li­zá­ciójában veszélyt lát saját maga és egyeduralma számára, melynek eredményeképpen végül a vallásszabadsághoz való jog és a többi alapjog mesterséges szembeállítását segíti elő. Szakadás jön létre köztük. A párbeszéd elősegítése – bármilyen párbeszédé – a politika egyik alapfeladata, és sajnos gyakran azt látjuk, hogy a politika ehelyett szembenálló erők csataterévé válik. A párbeszéd hangját a követelések kiabálásai helyettesítik. Sok helyütt az az érzése az embereknek, hogy többé nem a közjó az elsődleges célkitűzés, és ezt a nemtörődömséget sok állampolgár látja. Ezért termékeny talajra találnak számos országban a szélsőséges és populista irányzatok, amelyek a tiltakozást teszik politikai üzenetük középpontjába anélkül, hogy konstruktív politikai programot kínálnának fel alternatívaként. A párbeszédet vagy meddő szembehelyezkedés helyettesíti, mely a polgári együttélést is veszélyeztetheti, vagy a politikai hatalom egyeduralma, mely korlátozza és akadályozza a valódi demokratikus életet. Az egyik esetben lerombolják a hidakat, a másikban falakat emelnek. Európa ma mindkettőt ismeri. A keresztényeknek az a feladata, hogy elősegítsék a politikai párbeszédet, különösen ott, ahol veszélyeztetve van, és ahol úgy tűnik, a veszekedés van fölényben. A keresztényeknek az a feladata, hogy visszaadják a politikai élet méltóságát: úgy értve a politikát, mint a közjóért végzett rendkívül fontos szolgálatot, nem pedig hatalomszerzést. Ehhez megfelelő képzésre is szükség van, mert a politika nem a „rögtönzés művészete”, hanem az önmegtagadás és a közösség javát szolgáló személyes, odaadó munka magasrendű kifejeződése. A politikai vezetés tanulást, felkészültséget és tapasztalatot igényel.

Befogadó közeg

A vezetők közös felelőssége, hogy olyan Európát részesítsenek előnyben, amely inkluzív közösség, de mentes egy alapvető félreértéstől: az ink­lú­zió nem a megkülönböztetés nélküli egybemosás szinonimája. Ellenkezőleg: akkor vagyunk hitelesen inkluzívek, ha nagyra tudjuk értékelni, ha közös és gazdagító örökségként felvállaljuk a különbözőségeket. Ebben a megközelítésben a migránsok inkább erőforrást, mint terhet jelentenek. A keresztényeknek komolyan el kell gondolkodniuk Jézus kijelentéséről: „Idegen voltam, és befogadtatok” (Mt 25,35). Különösen a menekültek és menedékkérők drámáját látva nem feledhetjük el azt a tényt, hogy személyekkel állunk szemben, akiket nem válogathatunk ki vagy selejtezhetünk le kényünk-kedvünk, politikai, gazdasági vagy akár vallási szempontjaink szerint. Ugyanakkor ez nem áll ellentétben egyetlen kormányzó hatóság azon kötelességével, hogy a migránskérdést „a kormányzókra jellemző erénnyel, vagyis megfontoltsággal” kezelje, vagyis figyelnie kell arra, hogy nyitott szívre van szüksége, ugyanakkor meg kell vizsgálnia azt is, hogy tudják-e társadalmi, gazdasági és politikai szempontból teljesen integrálni az országba érkezőket. Nem szabad azt gondolni, hogy a bevándorlás jelensége megkülönböztetés és szabályok nélküli folyamat lehet, de a közöny vagy a félelem falait sem lehet felhúzni. A migránsok pedig nem hagyhatják figyelmen kívül azt a súlyos kötelezettségüket, hogy megismerjék, tiszteletben tartsák és magukévá is tegyék az őket befogadó nemzet kultúráját és hagyományait.

(Folytatjuk.)

Fordította: Tőzsér Endre SP

2 / 22123...Utolsó