Véget ért a diósgyőri vár felújítása. Vagy annak „első üteme” – hiszen még az is lehet, hogy a nagyszabású munkálatok idővel folytatódnak. Mára kiteltek a csonka oldalfalak; visszaépítették az erődítmény emeleti teremsorát, a lovagok csarnokát, a kétszintes várkápolnát és a késő gótikus csillagboltozatú királynéi szentélyt is. Pártázatok, boltívek, konzolok, korlátok, lépcsősorok, kőcsipkék, cserépkályhák… A hazai műemlékvédelemben szinte példa nélküli, ám remélhetően mindinkább elterjedő rekonstrukciós szemlélet meggyőző eredményeként mára nagyrészt visszakaptunk egy olyan gótikus-reneszánsz palotát, amelyhez hasonlót ezidáig csak határainkon kívül láthattunk.

Tisza István szobra újra a Kossuth téren

Amikor először megláttam az újra felállított, hatalmas monumentumként magasodó Tisza István-szoborcsoportot a Parlamentnél, rendkívüli hatással volt rám. Nemcsak méretei miatt, hanem a bronz „egészséges”, mélybarna színei s a délutáni napsütésben vakító fehérségével világító mészkő talapzat okán is. Nem véletlen, hogy ha szobrászatról beszélünk, először rendszerint a bronz, aztán rögtön a természetes kő jut eszünkbe, mint a legszebb és leginkább tartós alapanyag.

Száz éve született Gergely Ferenc

Több mint másfél évtizede nincs már közöttünk a kivételes adottságú művész, mégis gyakran emlegetik, ha az orgonajáték kerül szóba a zenekedvelők körében. Gergely Ferenc Kossuth- és Lisztdíjas érdemes művész, a pesti ferences templom virtuóza 1914. szeptember 10-én született Budapesten.

Tanulmányi évei során egyrészt a Zeneművészeti Főiskolán, ahol az orgona főszakon Zalánfy Aladár, az egyházi zene terén pedig Harmat Artúr és Bárdos Lajos voltak a tanárai, másrészt két külföldi híresség, Günther Ramin és Olivier Messiaen mesterkurzusán a legkiválóbb szakmai képzésben részesült.

Hivatalosan ugyan Tűzoltó utcai vagy II. számú Gyermekklinikának hívják ezt a minden szögletében gyógyító házat, de a bejárat – nomen est omen – az Angyal utcára nyílik. Jómagam elsősorban unokakísérőként, olykor pedig egy-egy gégészeti gonddal küzdő tanítványommal jártam és járok ebben a házban, amelyet – egyik fő profilját, a daganatos és leukémiás gyermekek gyógyítását tekintve – akár riasztónak is érezhetnénk. Mégsem igazán az, akkor sem, ha egy-egy – a kemoterápiától már meggyötört arcú – kis beteg látványától összeszorul a szívünk. De Isten gyógyító kegyelme és a gyermekekért dolgozók szeretete enyhíti ezt a riadalmat. Különösen akkor, ha tudjuk, hogy az itt kezelt leukémiás betegek gyógyulási aránya mindössze két százalékkal (!) marad el az amerikai statisztikák számadataitól.

Harmincöt fokos hőségben érkezett meg hozzám Lipovszky György orvos-természetfotós páratlan szépségű és minden „légkondinál” hatékonyabb izlandi felvétele. A képen egy tavacska látható, jókora jégdarabokkal megkoronázva. Ezekről az óriási, gyakran fűrészfogas jégszeletekről távoli gyerekkorom szabályos jégtömbjei jutnak eszembe, amelyekből egyik pécsi „Ómim”, azaz nagyanyám bádoggal bélelt, régimódi jégszekrénye is sok-sok adagot elnyelt.

Mivel sokat járok a fővárosi Dohány utca és az Erzsébet körút táján, szinte mindennap látom az egyik közlekedési tábla hátára felírt kérdést: A minden semmi, vagy a semmi minden? Lehet, hogy a szöveg írója Jean-Paul Sartre klasszikusát, A lét és a semmi című művet olvasta éppen, vagy esetleg Martin Heidegger szavai jutottak eszébe: „Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?” De az is lehet, hogy csak megnézte Terry Gilliam legújabb, Zéró teoréma című filmjét, melyben a főhősnek az a feladata, hogy egy szuperszámítógépen addig próbálkozzon matematikai egyenletek tömeges összefűzésével, míg az eredmény nulla nem lesz. Így bebizonyosodna, hogy a minden semmi és a semmi minden, azaz a lét értelmére irányuló kérdés értelmetlen.