Rendezvényözön az ökumené jegyében, belépőjegy nélkül

A 2007-es nemzetközi városmissziós rendezvénysorozatnak köszönheti létét az idén nyolcadik alkalommal megrendezendő Ars Sacra Fesztivál, amely a testvérmúzsák randevújával országszerte kínál szellemi-lelki-kulturális élményt mindazoknak, akik fogékonyak a szent művészetre. A szeptember 20. és 28. között zajló, rendkívül gazdag programsor ezúttal a Ti vagytok a világ világossága (Mt 5,14) mottót kapta, amely azt sugallja: az egyházat nemcsak a klérus alkotja, hanem a tenni kész világi hívő is, aki kiveszi részét a szervezésből, a rendezésből. A különböző művészeti ágak képviselői pedig Istentől kapott talentumaikkal összekötik a földet az éggel, hogy fényt vigyenek a sötétségbe, hogy apró szentjánosbogárként vagy fénycsóvaként hirdessék Krisztus örömhírét. Szüntelen istenhódolat ez, amely – XVI. Benedek pápa szava szerint – nem luxus, hanem prioritás.

Madách-kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban Amikor megláttam a Kékes televíziót a csipketerítős kisasztalon, amint éppen Major Tamás beszél a képernyőn, 1964-ben, mintha a régi szobánk egyik sarkát pillantottam volna meg. Nekünk is ilyen tévénk volt annak idején, fekete-fehér, kissé életlen képernyővel, de azért működött. „Kitárult a világ” – és tényleg. Híradó, játékfilmek, rajzfilmek, hétfőn adásszünet, fantasztikus dolog volt. Nem vagyok nosztalgiázós típus, inkább a jelen érdekel, mintsem a múlton merengjek, mégis ezek jutottak eszembe a minap a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Madách retro, A Tragédia színei 1964/2014 című kiállításon.

Bár már az ókorban fontosnak tartották a történelem ismeretét, az már nagy kérdés, hogy mire megy az emberiség a több ezer éve felhalmozott tudással. Cicero még optimista volt – a történelem számára az élet tanítója –, kortársunk, Sting viszont már arról énekelt, hogy a történelem nem tanít semmire. Vagy mi nem akarjuk meghallani a hangját.

De tegyük fel, hogy nyitottak vagyunk, és számunkra fontos, hogy a múlt eseményeit ismerjük. A fiatalabb nemzedék manapság már nem egy ideológia által átírt történelmet tanul, ám az idősebbek rákényszerülnek arra, hogy egykor szerzett ismereteinek – vagy legalább egy részüknek – utánajárjon és helyesbítse azokat. Vajon honnan tájékozódunk, ha az iskolapadot már kinőttük? Filmekből, regényekből vagy visszaemlékezésekből? Esetleg mindegyikből?

Az igazi barát a bajban ismerszik meg, ám mi a helyzet, ha maga a történelem kérdez minket, s nincs, akivel megoszthatnánk dilemmáinkat? Az itthon augusztus végén bemutatott Az utolsó éjszaka Párizsban és Az üldözött hősei egyaránt rútul magukra hagyott figurák.