Jn 6,37–40

Az ember számára a halál dráma, valóságunk radikális megkérdőjelezését jelenti. A Szentírás mégis így tanít: „A halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában. Hisz mindent azért teremtett, hogy legyen, és a világ teremtményei az üdvösségre szolgálnak. Nincs bennük pusztító méreg, és a földön nem az alvilág uralkodik. Mert az igazságosság halhatatlan” (Bölcs 1,13–15). Ha ez így van, miért nem ezt mutatja a mindennapos tapasztalat? Ha igazat szól a Biblia, s a földön tényleg „nem az alvilág uralkodik”, miért kell minden élőnek meghajolnia a természet törvénye előtt? Az Isten akarata gyenge lenne a valósággal szemközt, s ily módon mi magunk is örökre megválaszolatlan kétely előtt állunk a halálban?

Katekézis a liturgiáról

A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója a dokumentum utolsó részében a liturgikus év egyes ünnepeiről értekezik, és e rész egyik első egysége a vasárnapról mint az „egész liturgikus év alapjáról és magjáról” szól (106. pont). Minden szentmisében elhangzik a hívek részéről egy akklamáció (ünnepélyes felkiáltás), mégpedig a legszentebb rész, a konszekráció után, amely nemcsak a mise mibenlétét ragadja meg, hanem, ha úgy tetszik, a vasárnap lényegét is: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!” (vö. 1Kor 11,26). Ez a hitvallás egyfajta „tükör” arról, hogy mi is történik valamennyi liturgikus cselekményünkben, de közlés a vasárnap jelentéséről is.

Amikor egyházunk a délutáni három órára is szertartást rendelt el, akkor elsősorban azért tette ezt, hogy a nap imádsággal záruljon, mielőtt a vecsernyével megkezdjük az új liturgikus napot. Emellett azonban könnyű észrevenni azt a tényt is, hogy Jézus Krisztus húsvéti misztériumának teljességét tudjuk így megélni. A kilencedik imaórában a megváltó üdvtörténeti események imádságos átelmélkedésében a teljességre juthatunk. Itt már Jézus Krisztus kereszthalála és alvilágba való leszállása áll a szemünk előtt, valamint felsejlik a feltámadás dicsősége is.

Az örmény egyház nem fogadta el a 451-ben megrendezett kalkedoni zsinat határozatait, s ekkor az örmények elszakadtak a katolikus egyháztól. A XVII. század vége felé azonban az örmény egyház egyre több tagja fogadta el a katolikus hitet, köztük volt Keumurgian Gomidasz is. Gomidasz Konstantinápolyban született 1656 körül. Apja megbecsült konstantinápolyi kereskedő volt, aki egy jeruzsálemi zarándoklata után, amikor is pappá szentelték, a város örmény papságának egyik meghatározó alakja lett. Gomidasz apjához hasonlóan pap akart lenni. Megnősült (a keleti egyház nem ismeri a papok kötelező nőtlenségét); házasságából hét gyermek született. 1685-ben szentelték pappá.