Cédulák

Sok könyvet írtak az erdőkről, nekik mégis kell az én sétautam pergő levelek közt, mert fa-létük ellenére sincs fából a „lelkük”, annyi metafora lényege „szegények erdejében”; ők őrzik legtisztábban az ősz emlékeit „vén tölgyek boltívein, az ágak szürke rácsán”, és elhagyott fészkek kicsi kalyibájának álmait, ahol a nyárban madár etette fiókáit. S a harang a hegyi kápolnában várja, álljak meg egy pillanatra, mivel jelhangja távolabbi zene orgonapontja; onnan érkeznek az egység dallamai, ahol már nem lehet fentebbi az ének.

Áthasonulások életáramában nem az ovidiusi képzelet játékai, hanem az eredeti összefüggések szólamai közt kell arra gondolnom, hogy nekem fontosak – az összetartozás örömében – mindazok a természeti és más kisvilágok, amelyek magukhoz vonzanak, s már nem tágítok környezetükből, részeimmé váltak.

2.

Lélekjelenlét. Gyermekként hányszor hallottam palóc hazámban, ha valaki „észen volt” a veszélyben: – Nem vesztette el lélekjelenlétét. Kerestem az eredetét a népi szólásokban, aztán másfelé fordultam: himnuszok szent helyén kutakodtam, XII. századi klastromban, ahol Hildegárd élt – Rupertsbergben. A női misztikusok közé sorolták, akinek már gyermekkorában voltak víziói, melyeket lejegyzett. (Azt is mondták, nem tudott írni, s akkor bizonyára diktálta.) A latint állítólag természetfeletti módon sajátította el. A kettő összefüggött, látomás és nyelv, nemegyszer költői módon, ami rendkívüli nála.


Ha manapság tárgyak költészetéről szólunk, és gyakran emlegetjük a metaforákat, érdemes elővenni Hildegárd apátnő énekét a Szentlélekről. (Sequentia de Spiritu Sancto), amely a lélekjelenlét eredeti helye. Ilyen szavak olvashatók a szabadstrófákban: tűz, formák, szellő, forrás, páncél, pálya, út, szurdok, felleg, levegő, kő, föld. Ezekhez köti benső élményét-érzését, magára a Jelenlétre: Isten Lelkére és művére.

Jel és nyelvezet születésében érjük tetten Hildegárdnál is az „értelem genezisét”, melynek elemzése az abszolútum keresése-meglelése az „egyszerű és érdes” valóságban. Erről Szabó Ferenc jezsuita írt a múlt századi „látomásos” Yves Bonnefoy életművének bemutatásában. (Társléleknek tartom a franciát a nyolcszáz évvel korábban született német apátnő mellett.)

A tárgyak tükrök, és valóban nincs más, több a konkrét fogalomnál, ha a leírhatatlant akarjuk leírni. A tükrök mit mutatnak? Szabó Lőrinc egy pohár víz láttán így szól: „Víz, még sohse láttalak; / és lelkem sok szennye-bűne / boldogtalan megszégyenülve / érzi, milyen tiszta vagy.” Hildegárd himnuszával folytathatom: „Óh, tiszta forrás, akiben példázható, hogy Isten / maga köré gyűjti az idegent / s megkeresi az elveszettet.” A pohár vízről Szabó Lőrinc ezt is vallja: „Jég vagy! tűz vagy! gyönyörű! / Tündértestű meztelenség (…)” A Lelket az apátnő így szólítja meg: „Szentség szellője, / szeretet tüzelője!” Lőrinc egyetlen lépésre van, hogy kimondja Isten nevét. Hildegárd a természet ismerője, növények gyógyító hatásainak tudója; a legközelebb volt, hogy értse: elemek sokaságában a jeleken túl lévő evidencia kifejezhető fizikai jelenségekkel, szürreálisnak is mondható képekben: „Általad (Lélek) felleg árad, levegő / átivódik a kő…”

3.

Este hangverseny, másnap a román kori dóm, a „boltívek áttekinthetetlen lánca. Egy arctalan angyal karjába zár s úgy suttogja: Örülj, hogy embernek születtél! / Bensődben boltívek rengetege, / bárhová fordulsz, újak sora nyílik, / végestelen végig, örökkön örökké.” Az idézett szavak az ezredforduló táviratai Thomas Tranströmer, a Nobel-díjas svéd lapidáris költészetéből. (Pilinszky nagyra becsülte.) Mintha Rilkére emlékeztetne Tranströmer: „Két igazság, útban egymás felé. Az egyik belülről, / a másik odakintről. / Találkozásuk tüzében esetleg meglátjuk önmagunkat.” Mi más ez, ha nem a végtelen keresése, mely a svédnél „emberi szomj, levegő a gondolat szárnyainak”, írja fordítója, Mervel Ferenc. Váratlan dimenziójú képei „néha túlmutatnak önmagukon”. Lelki s fizikai vetületek találkoznak, melyek nemes kövek fazettáihoz hasonlíthatók…

Kinyitom Mészöly Dezső könyvét a francia irodalomról, nemes fordításait egy-egy alig ismert költőtől, akiknek ő tárt nekem ablakot: a lapok mögül kiles Charles Guérin, és ezt súgja: „Figyelj az alkony-ég utolsó sugarára /– Nincs szebb, izzóbb, vadabb és hősibb pillanat!” Várja Léon Dierx, hogy elolvasom-e az októberi elégiáját: „Halandó lélek, ó, érezd meg (…) e roppant / Mindenség lelkét magad körül…

Együtt a lét múlhatatlan pecsétjével – összetartozunk, fent és lent csak egyetlen az ének.