Könyvespolcra
Amikor megszületett a kislányunk, elhatároztuk, hogy mindig mindent megbeszélünk vele, nem titkolunk előle semmit. Sosem mondjuk majd az oltás előtt, hogy nem fog fájni, és megosztjuk vele a gondokat, a bajokat is. Ha kérdez, válaszolunk, legyen bármilyen nehéz is. Néhány évvel ezelőtt, talán a dédi mama halála után a kis Ági megkérdezte: „Anya, ha nagyon öreg leszel, te is meghalsz?” „Igen – feleltem –, mindenki meghal.” Azután beszélgettünk a születésről, az életről, és arról, hogy az emberi léthez hozzátartozik a halál is. Elmeséltem neki, amit nagyanyámtól hallottam, hogy régen a halottakat otthon ravatalozták föl, s a gyerekeket sem tiltották ki a szobából, elbúcsúzhattak ők is a szeretett családtagtól, rokontól. Beszéltem arról is, mit éreztem, amikor a nagybátyám fiatalon, egyik napról a másikra itt hagyott minket, s hogy mennyire mélyen érintett, amikor a temetés előtt az édesanyja halott fia homlokára keresztet rajzolva búcsúzott el tőle.