Interjú Magyar Balázs pszichiáterrel a kamaszok lelkivilágáról

„A tizenéves általános és középiskolások, a felnőtté válás küszöbére ért fiatalok körében sok lelki segítőre és segítségre van szükség, mert ebben a korban rendkívül gyakori az érzelmi bizonytalanság, ami – a mai világra jellemző megannyi csábítással párosulva – azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a fiatal képes nagyon eltévedni” – állítja Magyar Balázs pszichiáter, addiktológus, akit arra kértünk, fejtse ki bővebben a Katolikus Társadalmi Napokon e témáról elhangzott előadásának főbb gondolatait.

Megállok cellafényben. Az ablak magasan, nem lehet kilátni, a fény, valahonnan a messzeségből, beesik, végigsúrolja a falat. A fénytapasz alatt kicsiny asztal, rajta mécses. Ég. Vékony kis láng. Még lejjebb szalmával vagy kukoricahánccsal töltött zsák. Fekvőhely. A földön. Az utolsó fekvőhely. Az utolsó éjszaka. Az utolsó beszoruló fény. Az utolsó ajtónyitás. Az utolsó lépések. Az utolsó szabad ég. Minden utolsó… Körülnéz? Vagy már nem is lát? Máshogyan néz? Néhányan állnak ott. Hárman az oszlop körül. Bitófa. Ketten a hurokba akasztott testet tartják, a harmadik a lábra kötött, csigára font kötelet húzza. Még nem. Még él. Az utolsó hivatalos iratot föl kell olvasni: elutasítva. Odébb orvos, kezében szakmai táska. A halál beálltát meg kell állapítani. Elvégre rendnek kell lenni. Odébb saroglya. Amilyennel a parasztemberek a trágyát hordják ki a földre. A holttestet – hullát – arra. De még él.

Az őr figyelt, aztán kukucskált. Szeme betöltötte a nyílást. Az őr már csak ilyen: figyel, les, szimatol, kukucskál, ráront. Fölcsapta a vasajtót, csak úgy dörrent a zár, beleremegett a betonszárazon kongó folyosó: „Hagyja abba! Nem megmondtam, hagyja abba!” – üvöltött belőle az egyenruha-tuskó. A halálra ítélt rab állt a cella mélyén, a fal felé fordult – és állt. Néha, igen, olykor behajlította az egyik ujját, majd egy idő múlva a másikat, és így tovább. Az őr nem vehette észre, olyan kicsiny mozdulatok voltak ezek.