Imádkozók

Hát akkor?

És üvöltött, dühében a gumibottal, mintegy nyomatékként, saját combjára csapott: „A fenébe is, ez fáj!” – szisszent kínjában, és még inkább gyűlölte a rabot. Pedig az nem tett semmit, ami ellenkezett volna a börtönszabályzattal, „majd én megmutatom neked, mi a móres, piszkos klerikális”, azzal rácsapta az ajtót. Dörrenés, retesz, zár… elnémult a folyosó.

„Rajtakapom, nem ússza meg, előbb-utóbb rajtakapom a gazembert!” – fogadkozott az őr, és abban az időben is belesett a rabhoz, amikor nem követelte meg a szolgálati szabályzat.

„Ne csinálja! Értse meg, ne csinálja!” – habzott az egyenruha fölött a száj, komikusan, türelmetlen követelődzéssel toppantott a láb, mint amikor egy kisgyerek tombol a homokozóban, mert leomlott az építménye.


A rab továbbra is némán állt, ugyanazzal az egyszerű tartással, éppen a mutatóujját hajlította be. Számolta, hányadik imánál tart.

„Szólaljon meg már, az istenit, mert odacsapok! Ne csinálja, érti, ne csinálja!”

„Mit, kérem?”

„Hát azt… hát hogy itt… tudja maga jól, hogy mit…” Az őr elkeseredett, mert hiszen mit akart megtiltani a rabnak?

„Hogy itt csinálja nekem… amit a magafajták szoktak… azzal a szótlan, átszellemült pofájukkal. De én tudom, én tudom, hogy azt teszi…” – és mert indulatának nem talált ütközőfalat a másikban, tehetetlenül kifordult. Meglesi, ha belegebed, akkor is túljár az eszén, meglesi, amikor az nem is gondolja, óvatlanul, hogy ne vegye észre, meglesi a titkát, s majd lecsap rá. „Ez az! Akkor már nem tagadhatja le, hogy még a cellában is…”

A rab nem tagadott le semmit. Az őr bizonytalan: mit kérdezzen tőle? Később úgy tett, mintha tudomást sem venne róla. Amikor a következő hesszelésre került a sor, kihagyta ezt a cellát. „Hadd higgye, hogy jó ideig nyugton lehet, míg vissza nem érek körben a folyosón. Na, majd most! Biztosan elárulja magát!”

Odacsapta csizmáját a betonhoz, hogy erősen hangozzék, aztán még néhány lépés, de egyre halkabban, úgy tett, mintha távolodna. A végén már lábujjhegyen, egy helyben tipegett. Aztán várt még egy kis időt és odasomfordált a kukucskálóhoz. Korábban ügyelt rá, hogy amikor visszacsapta a kötelező ellenőrzés után, a fémlap szélén maradjon résnyi nyílás. Az éppen elég neki, hogy odalásson. A rab ugyanott állt, egyenes tartásban, fölemelt arccal, kívülről semmi nem látszik, hacsak az ujjak mozgása nem, s amikor elfogytak, újrakezdte rajtuk a számolást. Az őr már egészen fájdalomig görbült a leskelődő pózban, „óvatosan, csak óvatosan”, majd nem bírta tovább, otthagyta. Átkozottul dühöngött, a dühöngést egyre inkább elborította a kudarc. Hát miért nem tudja lebuktatni ezt a gazembert?

Napokig erőltette, hogy ne gondoljon rá. Aztán eszébe jutott, hogy kifaggatja: végtére is mit csinál ilyenkor? Tudni szeretné, egyszerűen kíváncsi rá. Talán rá tudja venni. Nevetségessé válna, nem teheti. Még hogy az őr könyörögjön a rabnak!

Nem hagyta nyugodni a gondolat! Hátha nem is olyan rossz… „Hátha… elvégre az ember, különösen, ha halálra ítélték, miért ne mormolhatna valamit magában?”

Legközelebb legyintett a cellánál: „Na jól van, a fene egye meg, hadd csinálja”, és csak úgy ímmel-ámmal ellenőrizte. Aztán egyszer azon kapta magát, egészen jó kedve kerekedett. Arra gondolt, megint az ő cellája következik, és csakazértsem zavarja. S már úgy érezte, valamennyire talán ő is részese lehet annak, amit az ott bent művel. Amiről azt sem tudta, mi az.