Beszélgetés Snell György püspökkel
Ferenc pápa Snell Györgyöt, a budapesti Szent István-bazilika plébánosát október 20-án pudentianai címzetes püspökké és az Esztergom–budapesti főegyházmegye segédpüspökévé nevezte ki. A magyar egyház új püspökét eddigi életútjáról és terveiről kérdeztük.
Don Bosco kézművesei a perui Andokban
Harmincöt éve, hogy egy olasz szalézi szerzetes a perui Andok Chacas nevű városkájába került, és nem kis vállalkozásba kezdett. Összeszedte az ügyes kezű helyi fiatalokat, iskolát alapított számukra, és kiváló mesterembereket nevelt belőlük. Az Artesanos Don Bosco, vagyis a Don Bosco Szövetkezet kézművesei fából faragott bútorokat és szakrális művészeti tárgyakat készítenek. És ami a legfontosabb: munkát kapnak, így a szülőföldjükön maradva gondoskodhatnak családjukról, és helyben művelhetik mesterségüket.
VI. Pál elfeledett apostoli buzdítása a keresztény örömről
Tudjuk jól, nem véletlen, hogy mire emlékszünk, mi az, ami összeköti személyes és közösségi életünk időben egymástól távoli szálait, de az is elgondolkodtató tény, hogy ha valami kihullik emlékezetünk rostáján. Ez utóbbira példa az idén boldoggá avatott VI. Pál pápának az 1975-ös szentév pünkösdjére kiadott apostoli buzdítása, mely így kezdődik: „Örvendjetek az Úrban.” Témája a keresztény öröm, különösen is gondolva azokra, akiknek – pusztán e világ távlatait nézve, rettenetes körülményeik szorításában – nem sok okuk van vagy szinte semmilyen lehetőségük sincs az örvendezésre. „Kérünk mindenkit, el ne feledkezzék a felebaráti szeretet elsődleges kötelességéről, amely nélkül az örömről szóló szavak értelmetlenek lennének” – vallja a Ferenc pápa által is gyakran idézett VI. Pál, mielőtt az öröm mélységeiről, magasságairól és útjairól elmélkedne.
Beszélgetés Barabás Márton képzőművésszel
Évtizedekig a „szabadúszó” képzőművészek közé tartozott, Aszódtól és Váctól Indiáig és Norvégiáig bebarangolva országot-világot, gyakran írókkal-muzsikusokkal társulva. A Barabás-féle összművészet szép összefoglalása a még ifjúkorában, 1990-ben megjelent, soknyelvű, sokszerzős monografikus kötet, az Avantgárd és akadémizmus, amelyben egy igazi világpolgárművész portréja bontakozott ki. Ehhez képest ötvenöt éves kora táján száznyolcvan fokos fordulat következett: a művészet mellett főhivatású tanári munka s a művészeti doktorátus megszerzése. A korábbinál jóval helyhez kötöttebb, statikusabb életforma. Vajon mi állt ennek az éles váltásnak a hátterében?
– Ezt a fordulatot – ha egyáltalán fordulat volt – nem érzem száznyolcvan fokosnak. Már főiskolás éveim alatt, s valamivel később, 1977 után tanítottam néhány évig. Csepelen, a Rideg Sándor Művelődési Házban vezettem rajzszakkört. Magántanítványokat is vállaltam, a főiskolára készítettem fel őket. Megtisztelő volt, hogy mesterem, Kokas Ignác rám bízta fia tanítását. Kokas Laci diplomás belsőépítész lett. 1979-ben megnősültem, gyerekeink születtek, a háromból egy mára muzsikus lett, kettő az én utamat választotta. Évtizedekig festésből, könyvborítók készítéséből, sikeres pályázatokból éltünk.
A holland aranykor festményei a Szépművészeti Múzeumban
Rembrandt képeinek többsége, portréi akár ma is készülhettek volna. Realizmusa, a megfestés minden mesterkéltség és cicoma nélküli egyszerűsége időtlenné teszi műveit. Modelljeinek pózmentes beállítása közvetlen, intim hangulatú. Kislány az ablakban című festményén szinte nem is látszanak az ecsetvonásai. Foltszerűen dolgozott, a formára koncentrált. Nyoma sincs a felesleges részletező naturalizmusnak, amely akkoriban, 1651-ben eléggé általános volt a reneszánsztól örökölt képzőművészetben. Rembrandt „modernsége” egyszerűen fantasztikus, korát megelőző festői látásmódja egyedülálló. Sokkal később, a XIX. század impresszionistáinál figyelhetünk meg hasonló festői látásmódot, mintha az ő képeik is felülállnának a tér és az idő dimenzióján. Persze közben változott a divat, e festményeken más ruhákat hordanak az emberek, másképp néznek ki a szobabútorok, és az utcákon szekerek helyett „automobilok” jelennek meg.
Hét éve költöztünk a fővárosból a Fejér megyei Ráckeresztúrra, édesapám szülőfalujába. Első utam a postára vezetett, mert minden településen, ahol megfordulunk, vásárolunk képeslapot, hogy kis Ági ne csak a szívében őrizze Magyarország községeit, városait. Szép gyűjteményét sajnos nem sikerült XXI. századi ráckeresztúri lappal gazdagítani, de nem adtuk fel. Az egyik legnépszerűbb internetes piactéren bukkantam az 1940-es években futott képeslapra, amelyet a Hangya Szövetkezet megbízásából Barasits (Budapest, Nagyatádi Szabó utca 46.) adott ki.
Elveszik, elviszik, miközben egy család küzd a létért, a holnapért, s kimondva-kimondatlanul: a boldogságért. S teszi mindezt szeretethiányos légkörben, egymás mellett, s nem együtt haladva, egymás véleményét, gondolatait nem megértve, az önző ént a figyelem központjába állítva. Mindegy, hogy a hajdani polgári lét emlékmorzsáiból szemezgető, leginkább már a halálba kívánt nagymama-e az illető, Karolin anyó (aki ennyi idősen sem képes kimondani: légy szíves, netán azt, hogy köszönöm), vagy a rendkívül karakán, az albérlőtől megértést és alkalmi mámort remélő, részeges urával élő asszony, Szapperné. A többnyire pongyolában járkáló, s vadállat férjétől elszenvedett hajdani bokatörését rendre felemlegető Nusi, aki látszólag ugyan elengedte már gyermekei kezét, mégis pórázon próbálja tartani idő előtt kiházasított, megesett lányát, Esztert, s a kiváló képességekkel megáldott, ám az egyetemről – hiába a jeles érettségi – helyhiány miatt elutasított Janikát. Igen ám, de már nem szoríthatja oly erősen a pórázt, csak akkor, ha az anyagi függőség kérdése tolakodik elő…
A hajdúszoboszlói Hotel Atlantisban tekinthetők meg november 28. és december 10. között a Ferenczy Noémi-díjas textilművész és neves tanáregyéniség, Madarász Kathy Margit alkotásai. Ez azonban nem egyszerűen tárlat, hanem egyszersmind újabb komoly szakmai elismerés is. Margit asszony – akit balladás szépségű munkái nyomán talán joggal nevezhetünk így – lett ugyanis ezúttal a Fekete Bori-díj második kitüntetettje. Ezt a díjat a 2012-ben létrehozott Fekete Borbála Alapítvány adja át, a Tiszántúl egyik legjelentősebb, 1992-ben, ötvenkilenc éves korában elhunyt művésztanárának emlékére s azok megerősítésére, akik e két hivatásban, az alkotásban és a tanításban, a tehetségek felfedezésében egyaránt jeleskednek.