Talán meghökkentő a cím. Lehet, hogy sokan felkapják rá a fejüket. Valóban előír ilyet az egyház? Vagy az agyonhajszolt papokról van szó, akik csak ilyenkor érnek rá elvégezni az imádságukat? – Volt egy áldott lelkű piarista tanárom, aki ténylegesen megvalósította az éjféli zsolozsmázást. Ugyanis sajátos imarendet állított fel magának, tudván azt, hogy a diákok oktatásában-nevelésében huszonnégy órás szolgálatra tette fel az életét.
A római liturgia történetéből
A 165 körül vértanúhalált halt görög-római teológus, Szent Jusztinosz az első az egyház történetében, aki részletesen leírja, miként is ünneplik a II. század közepén a keresztények az Eucharisztiát.
Jusztinosz, felháborodva azokon a birodalomszerte terjedő rosszindulatú téveszméken, melyekkel a keresztényeket és hitüket rágalmazzák, 155-ben védőiratot szerkeszt hite és egyháza védelmében, magának a birodalom fejének, Antoniusz Piusz császárnak címezve azt. Ebben az úgynevezett Első Apológiájában jelentős részt szentel a keresztség és a szentmise liturgiája részletes leírásának.
Január 16.
Egy lombardiai kisvárosban, Cividate Camunóban született, 1841. március 14-én. Szülei nem voltak jómódúak, de neki – a legidősebb gyermeknek – igyekeztek jó nevelést biztosítani. A középiskolát Veronában, a szegény fiúknak fenntartott iskolában végezte el, majd 1865-ben beiratkozott a Paviai Egyetem jogi karára. Ebben az évben meghalt az édesanyja, édesapja pedig már négy évvel korábban elhunyt, így neki kellett gondoskodnia öt testvéréről. A tanulás mellett munkát vállalt egy ügyvédi irodában, illetve másodállást egy jegyző mellett, valamint két évig tanított a városi főiskolán is.
Emlékezés Boldog Salkaházi Sárára
A Szociális Testvérek Társasága szerzetesközösség Boldog Salkaházi Sára halálának évfordulóján, december 27-én koszorúzással egybekötött megemlékezést tartott a mártír szerzetes budapesti emléktáblájánál.
Nem csupán az újságíróra, a szociális testvérre, az embermentőre emlékeztek, hanem a vértanúság ünneplésére gyűltek össze rendtársai, tisztelői az előtt a Bokréta utcai ház előtt, ahonnan éppen hetven évvel korábban, 1944. december 27-én társaival együtt elhurcolták. Krisztust követve, tudatosan és önként ajánlotta fel és adta oda életét a kiszolgáltatottakért, a betegekért, a gyengékért és az üldözöttekért – hangsúlyozta emlékező szavaiban Németh Emma, a társaság magyarországi elöljárójának helyettese.
A roppanás is diszkrét erős talpú cipőmtől. Tisztelet, alázat a fehérségnek. S amíg az útsávon baktatok, mérhetetlen nyugalom hívogat a csönd árkaiban rejtőző békességhez.
Lejjebb egyszerű erdészlak. A tájhoz tartozik, régi telek koreográfiájához kopott zsindelytetejével, melyet helyenként fémlemez pótol. Meg-megcibál a „fortélyos félelem”. Túlságosan szokatlan ez a csend? Vagy az égtájak világbizonytalansága nyugtalanít?
Anton Gots kamilliánus szerzetes emlékére
„Isten Lelkétől indíttatva hittem a szeretetben,
és szeretettel fogadom el a betegek iránti irgalmasság kegyelmi ajándékát.
Egész életemet egyedül az Istennek
és az Irgalmas Jézus Krisztusnak akarom élni.”
„Isten Lelkétől indíttatva…” – így hangzik szerzetesi fogadalmunk, amelyet Anton atya megélt, s ez az élet immáron beteljesedett. Isten kegyelme és irgalmassága az egyedül csak Istennek szentelt élet. Anton atya a társadalom peremére szorult emberek, a betegek, a szenvedők, a sérültek és Isten szeretett rendjének szolgálatában élt. Ahogyan gyakran mondta: „Ha még egyszer megszületnék, akkor is kamilliánus pap lennék!” Anton atya sok mondata kísér bennünket életünkben, visszhangzik a szívünkben.
Egy csendesen bátor ember
Valamikor az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején Gyuszi barátommal együtt jártunk haza az iskolából. Nem mondhatom, hogy siettünk, mert a hazafelé út mindig a nagy beszélgetések ideje volt. Szerettem Gyuszival menni, mert más volt, mint a többiek az osztályból. Nem volt harsány, de magába forduló sem, részt vett a mindennapi diákéletben, csak akkor húzódott vissza, ha durvábbra fordultak a dolgok. Távol tartotta magát a verekedőktől, és elkomorult az arca, ha vaskosabb káromkodás, főleg, ha istenkáromlás ütötte meg a fülét.
Az új esztendő kezdetén mindig megerősödik bennem a változás és a változtatás vágya. Változni kell, hogy változtatni tudjunk – legyen szó akár valamely rossz szokás elhagyásáról, akár egy-egy kockázatosabb, ám előrevivő lépés megtételéről. A félelem nem jelenthet akadályt, hogy olyat tegyünk, amivel a másiknak örömet szerzünk. Hogy jó szóval, mosollyal enyhítsük beteg édesanyánk fájdalmát, furcsa-szép levéllel távol élő barátunk magányát, jó cselekedettel, imával, adománnyal tompítsuk akár ismeretlen embertársaink szenvedéseit is.