Olvasó írja

Fábián – így hívják az ismerősömet – igaz ember. Szereti a munkáját, mikor mi adódik. Kertészkedés, fűnyírás, gazolás, telek rendben tartása másoknál, vagy tevékenykedés otthon, a ház körül. Sütni-főzni is tud. A fiának szokott segíteni a vállalkozásában. Grillcsirkét szállít a megrendelőknek. Fábián már nem fiatal. Szép kis házat épített egy sváb faluban. Itt élte le éveit kedves élete párjával. Aki, sajnos, időskorára agyvérzést kapott. Lebénult, beszélni se tud. Csak annyit tud kimondani a fejét ingatva, hogy: „Ide-oda.” Ezzel a két szóval, s kifejező tekintetével kommunikál. Jól van? – kérdezem. „Ide-oda”– mondja, és csóválja a fejét. Tehát, szo-szo, la-la. Megvan.

„A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” (Jn 1,5)

– Kapcsolja ki rögtön! Meglátják a fényt, és nekünk annyi!

Majdnem kiejtettem kezemből a mobilt, amikor a férfi rám kiáltott. Nagyon megijedtem. Zavartan nézett rám, a feldúltságtól nyakán kidagadtak az erek. Vonásai csak lassan kezdtek szelídülni. Lesütötte a szemét, fülére tapasztotta mindkét tenyerét, majd összegörnyedve előrehajolt. Homloka a térdéhez ért. Nyögve sírt, mint a csecsemők.

A művészet szent minden területén, évszakokban, napszakokban, felhők prémvidékén, hajlatok patakmedrénél, kifutó rétsávokon. Síterepen, ihlet-álmodó pályákon, ahol tárgyak, növények létében születik a kezdettől elgondolt szépség, harmónia, a művészet lényege.

Teljesség igényű művészet – az élet mása vagy, mit vallasz a kisvilágokról? Az olasz Segantini képeit nézegettem; ő azt akarta, hogy egyetlen műben egyesüljön a mindenszépség, mely elvezet az ember érzésétől a „természet isteni értelméig”.