Nyolcvanéves a Vigilia

„Nemcsak a kegyelem, de az egyszerű belátás is rá kell hogy vezesse a szellemet csak egy kissé is tisztelő embert, hogy nincs egyébre szüksége, mint konzekvensen végiggondolni mindazt, ami a szellem tiszteletéből folyik s nem kétséges, hogy a végén, a kupola zárópontjánál meg fogja találni a megoldást: Istent. A Vigilia a nagy lelki renaissance hirdetője.” E szavakkal indult útjára 1935 Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén a „magyar neokatolikus mozgalom” kiadványa, a Vigilia. Irodalmi, filozófiai és teológiai írásai immár nyolcvan éve tájékozódási pontot jelentenek a keresztény értelmiségiek számára. Az évforduló alkalmából a folyóirat főszerkesztőjével, Lukács Lászlóval beszélgettünk.

Mélységes mély a lélek kútja. S hogy belepillantunk-e, csak rajtunk múlik, hiszen régóta várjuk a választ már-már kataton módon kántált kérdéseinkre. Életre, halálra, tűzre, vágyra, szerelemre. A miértekre, a hogyanokra, a mára és a holnapra…

Ha belenézünk, olykor-olykor önmagunk arca tükröződik a fodrokat vető vízen. Kegyelmi pillanatainkban azonban Isten néz velünk „farkasszemet” a mély kúttükörből. A Teremtő képmásai szeretnénk lenni minden helyzetben, de tökéletlenségünk nem engedi, hogy Isten ikonjai legyünk.

Emlékezés Magyar Kornélnéra, Emi nénire

Legutóbb néhány évvel ezelőtt találkoztunk, egy nyári napon. Emi néni ült a széken, mint aki éppen megpihen, s majd indul tovább, tekintete azonban már az életfáradásról beszélt. Amikor azonban megpillantott, az egymást köszöntő szavak után az első kérdése az volt: – És mi újság odabent?

Ez az „odabent”, az Új Ember szerkesztősége és kiadóhivatala jelentette számára – családja mellett – azt az oázist, ahol el lehetett viselni, túl lehetett élni a diktatúra évtizedeit. Vannak személyek – és Emi néni, Magyar Kornélné ilyen volt –, akik elválaszthatatlanokká lesznek attól a helytől, attól az eszmétől, ahol és amelyből részt vállalnak.

Színek beszédes „morfológiája” végtelenbe tágítja a tájékozódás benső tartalmát. Hajnal és alkonyat az időszak, amely egészen közel hozza látott fények-színek játékával azt, ami Isten „szent tüzében” áll. Ott fent, a szőlőskert lépcsőzetes tetején például a hatalmas jegenyét. Távolról ciprusnak is vélheti a szemlélődő; arbor vitae – mondta a középkor a ciprusról – életfa, s képeken a keresztfa körül látni dúsan zöldellőt. Jelképe itt is az élet.