Na szép, most már dokumentet kapok arról, hogy csökken a szavatossági időm. Tehát egyre kevésbé áltathatom magam azzal, hogy még garanciális darab vagyok. Hiszen ahogy mindenféle figyelmeztető reklám mondja, férfiaknál negyvenöt év fölött egyre nő a…, de inkább hagyjuk a különböző kockázatokat. Épp elég belegondolni abba, hogy eddig, ahogy mondani szokás, csak a gyerekek korosodtak igazán, fölöttem meg csak úgy ukmukfukk telt-múlt az idő, mintha semmi jelentősége nem lenne az évek pergésének, pedig lám-lám, szűkülni kezdtek a távlataim. Már ami a földi létet illeti, mert azon túlra gondolva talán mindinkább kinyílnak, talán… – zsörtölődött és filozofált egy sort magában Z., amikor kedves háziorvosa felhívta a figyelmét arra, hogy tíz helyett immár csak öt évre kap majd jogosítványt, aztán újra át kell mennie az egészségügyi vizsgán a folytatáshoz.

Könyvespolcra

Sokat gondolkodtam már azon, milyen a jó vezető, milyen az ideális főnök. Az biztos, hogy határozottnak kell lennie, céltudatosnak, és nem utolsósorban nagyon emberségesnek. Sok vezető elveszíti a realitásérzékét és az emberi arcát, mihelyt hatalmat kap a kezébe, holott ha odafigyelne az irányítása alatt dolgozók lelkivilágára, sokkal hatékonyabban működhetne együtt beosztottjaival. Ha a megfelelő pillanatban képes lenne dicsérni, néhány biztató szót szólni, szárnyakat adhatna kollégáinak, akik sokkal jobb kedvvel dolgoznának. A jó főnök megérti a munkatársait, bízik bennük, ugyanakkor az lenne a jó, ha a beosztottak is bíznának, bízhatnának vezetőjükben.

Könyvespolcra

Bármilyen alaposan tanulmányozzuk is ezt a képekben gazdag könyvet, nem derül ki belőle, mikori kiadás. Jól harmonizál ezzel az, hogy minden képéből időtlenség árad. Noha a középkortól a közelmúltig rengeteg apró adatot ismerünk meg belőle a magyar történelem évszázadaiból, a fő üzenet mégiscsak az időtlenségé, amelyet a rommá vált egykori kolostorok éppúgy hordoznak, mint a ma is működők.

Isten szolgája Bálint Sándor

Negyedszázad a 89. zsoltár sorai szerint hosszú idő: „mindössze hetven év egész életkorunk, nyolcvan pedig, ha jól megyen sorunk”. Az 1980. május 10-én az örökkévalóságba költözött atyai barátommal végső találkozásom május 20-án történt a szeged-alsóvárosi Havi Boldogasszony-templomban, ahová korán megérkezvén megelőztem őt. Torokszorongató érzés volt látnom a katafalkra helyezett koporsóban az élet kutatójának holttestét. Mivel a szemfödőt, hogy az út során össze ne gyűrődjön, utólag, külön kellett ráteríteni, felnyitották koporsóját, s én voltam, aki legutoljára láthattam a gótikus ablakon sugárzó reggeli napfény megvilágításában, amint szinte vigyázban feküdt, békésen kisimult arccal, lehunyt szemmel, de a mellén ott pihent „szentölt gyertya” önkéntelenül is úgy tűnt, hogy a bibliai gyermek Sámuel tiszta készségével, az evangéliumi hűséges szolga éberségével nyugszik ott. Akkor éreztem át igazán Zalaegerszegen kelt levelének e mondatát: „… milyen jó is volna, ha velem lennél, sok mindent elleshetnél tőlem azokra az időkre, amikor én már odaát leszek. Gondolhatod, hogy nemcsak hagyományt gyűjtök, hanem kinyitom a szemet mindenre.”

A második világháború végén, 1945-ben hazájából elmenekült több ezer magyar között idős édesapjával együtt ott volt az Egri egyházmegyéből való Kardos Illés atya is, aki Spanyolországban, Malagában talált otthonra. Kardos Illés atya az ’50-es évek elején elzarándokolt Fatimába, s erről az élményéről a következőket nyilatkozta: „Mikor Fatimában jártam, és láttam azt a szánalmas, primitív, a kegyhelyhez méltatlan kálváriát, felvillant bennem a gondolat: mi, magyarok építünk egy nagyon szépet, impozánsat, mely méltó lesz a szent helyhez.” El is kezdte ennek megszervezését.