Az Olvasó írja

Hosszú életem során mai napiglan sokszor találtam vigaszt egyik levelében írt soraiban: „Sajnos, sok minden próbatételen kell átmennünk, amíg úgy-ahogy megtaláljuk helyünket a világban. A Te érzékeny emberi alkatoddal ez különösen nehéz feladat. Gondold meg, hogy a nehéz órák, napok egyszer csak elmúlnak. Legyünk néha önmagunkkal szemben is türelmesek: a fáradtság is az Úr ajándéka, alkalom arra, hogy átlássunk mindent, amire talán nem volt időnk és kedvünk. A végén ugyanaz az Úr építi föl bennünk, ami most bomladozik, problematikusnak látszik, csak el ne eresszük a kezét.” Tizenhárom évi káplánságom idején többször meglátogatott, előbb Székesfehérvárott, ahol Felsőváros paraszti társadalmában, majd környékén együtt gyűjtögettük a hagyomány kincseit.


gyik leveléből idézek: „Mi olyan jellegzetességet is észrevennénk, amelyekhez sem néprajzosainknak, sem Genthonnak vagy a topográfiáknak (minden tisztelet adassék meg különben nekik) sajnos nincs szemük (…) szeretnék minél több faluban megfordulni, részben gyűjteni, részben a szakrális művészetet megfigyelni (…) mi más szemmel nézzük ezeket, mint a legiskolázottabb művészettörténeti kutatók.” Kálozon töltött két évtizedes lelkipásztorkodásom alatt nemegyszer meglátogatott. Fiatalemberként, mint szegedi teológus már az ’56-os forradalom napjaiban s az utána következő megtorlás éveiben tőle tanultam meg, hogy mit jelent magyarnak és katolikusnak lenni. Ötvenhat nekem címzett levelét, lapját őrzöm, melyeket olasz nyelvre lefordítva már Rómába, a Szenttéavatási Kongregációba továbbítottak. Az Orvostörténeti Közlemények 1979-es Kegyképtípusok a pestisjárványok történetében című tanulmányom annyira megnyerte Bálint Sándor tetszését, hogy recenziót készített róla. Azt sajnálom, hogy a számomra értékes írás még ma is lappang az Új Emberben mindig publikáló Tóth Sándor kitűnő költő-irodalomtörténész gyűjteményében. Könyvtáramban tíz, Bálint Sándortól nekem dedikált könyvet őrzök.

Amikor naplójából részleteket olvasott fel nekem, zenei aláfestésként Bach- és Mozart-műveket hallgattunk. A pesti teológián egyházművészeti ankéton vettünk részt, s akkor lettem figyelmes arra, hogy a jelenléti ívre így írta alá magát: „Bálint Sándor népéletkutató”.