A jubileumi csíksomlyói búcsúról Viszi a vonat a lélek hátizsákját címmel készült riport, illetve beszámolunk a máriaremetei karizmák ünnepéről is. Emellett a világszerte elterjedt Szeretetláng mozgalomról, a Máltai szeretetszolgálat gyerekházprogramjáról és egy amerikai katolikus házaspár menekülteket mentő missziójáról is írunk.
Felismerni Istent egy pohár vízben címmel készítettünk interjút Henri Boulad egyiptomi jezsuita szerzetessel az egyház mai kihívásairól. Puskás Attila dogmatikaprofesszorral pünkösd alkalmából beszélgettünk, aki arról szól, mit tanít az egyház a Szentlélekről. Emellett Rita Prigmore cigány holokauszt túlélő visszaemlékezése is olvasható a lapban.
Köszöntjük az idei Stephanus-díjasokat: André Léonard brüsszeli érseket, illetve Kányádi Sándor költőt. Emellett jegyzeteket, kommentárokat közlünk az Európába tartó menekültekről, illetve a halálbüntetésről folyó társadalmi vita kapcsán.
A születés hete alkalmából Érdemes bízni az asszonyok tökéletességében címmel Bálint Sándor szülész-nőgyógyásszal készült interjú. A madarak és fák napja kapcsán a biodiverzitással foglakozunk a teremtésvédelmi rovatban. Emellett az iszlám igazi arcáról, az Mindszenthy József halálának negyvenedik évfordulója alkalmából rendezett zarándoklatról, illetve a tűzoltók szolgálatáról is írunk a lapban.
„Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet nem szűnik meg soha.” (1Kor 13,7–8a)
Izgatottan lépett ki az utcára, becsukva maga mögött kertes házuk nyikorgó kapuját. Hetek óta erre a napra készült. A nagy napra. Még egyszer belenézett a táskájába. Virág, ajándék, pénztárca, bérlet. Minden megvan, indulhat. Mélyet lélegzett a tavaszi virágillatból. Élvezte a délelőtti sétát, munkába rohanáskor nem engedhette meg magának ezt a luxust. A peronon várakozva a végállomás árkádsorát egész tetszetősnek találta. A villamoson alig lézengett valaki. Elég a zsúfoltság hétköznapokon, most örült a nyugalomnak. Kinézett az összekarcolt ablakon. A sínek mentén fehér és rózsaszín sziromhajzatukkal visszafelé szaladtak a fák. Mintha menekültek volna valami elől. Az egyik mellékutcában egy mókust vett észre, amint épp a villanyvezetéken futott át. Elmosolyodott. Hát igen, ők is alkalmazkodtak.
A magyar néptánc somogyországi nagykövetei
Hatvanöt év különösen nagy idő egy amatőr néptáncegyüttes életében, ahol időről időre cserélődnek táncosok, tánckarvezetők, koreográfusok, zenészek. A folyamatosságot a néptánc, a népzene iránti töretlen rajongás jelenti; a próbák izzadságszaga s a színpadi siker idehaza és külföldön. Ahogy egy jó könyv, úgy a tánc is élni és szeretni tanít bennünket. Elaltatott álmainkat, talán végleg eltemetett vágyainkat hozza felszínre, miközben fiatalságunkat is felidézi. Azt a tüzet éleszti újjá, amely soha nem hunyhat ki a néptáncosok szívéből-lelkéből, mozdulataiból és gondolataiból sem. Amely fogódzót jelenthet az embernek, megmaradást a nemzetnek, főhajtást az elődök tudása és hűsége előtt, akik kincset bíztak ránk. A magyar népművészet nagykövetei ők, a néplélek táncos lábú éltetői. Vaskos humor és tragédia egyaránt megjelenik náluk, az autentikus számokban éppúgy, mint a táncszínházi produkciókban. Az élet teljességét adva, szentet és profánt ötvözve száll a dal, perdül a szoknya, lendül a láb, miközben sírva dalol a hegedű meg a nagybőgő, és a húrokon pajkos táncot jár a cimbalomverő…
Szörényi Levente hetvenéves – Tudom, elmondva másképp hat minden. És sokszor valóban csak keresgélem a szavakat ahhoz, ami szövegben kifejezhetetlen. Most mégis megkísérlem, hogy szavakba öntsem a zenét. A zenét, melyet nemzedékek éreznek sajátjuknak, ismerősnek, és amely – így vagy úgy – identitásuk része lett. A zenét, melyről nem túlzás azt állítani, hogy bartóki hagyományokat folytat, gondol tovább, és hangszerel akár a popzene eszközeire. A zenét, mely hol folk, hol beat, hol rock, ha pedig esztétikai szempontok szerint vizsgáljuk, leginkább klasszikusnak mondható.
Tavaly nyáron, őrségi konferenciázásunk és kirándulásunk során természetesen templomtúrákra is sort kerítettünk.
Velemérről, Aquila János freskóinak otthonáról képben, prózában és versben is hírt adtam a Mértékadó kedves olvasóinak. Adós vagyok még azonban egy másik, nem kevésbé emlékezetes istenházaélménnyel. Őriszentpéteren, a térség fővárosában, a Templomszer 17-es szám alatt található az 1230 körül épült, erődített román stílusú katolikus templom, amelyet a XIV–XV. században gótikus elemekkel bővítettek. 1550 táján az épületet – körülbelül úgy, mint az erdélyi erődtemplomokat – valóságos erődítménnyé tették: bástyákkal, sánccal és árokkal vették körül. A kicsiny várak, a „castellumok” sorában az őriszentpéteri volt a legjelentősebb, harminc–száz tagú, a törökök elleni harcra mindig kész őrségével. De hiába volt minden hősiesség, 1664-ben Köprülü Ahmed pasa hadai erőt vettek a keresztény védőkön.