Sokszor csak ülünk a metrón, és bámulunk unott arccal a semmibe, vagy megyünk át az aluljárón, amilyen gyorsan csak lehet, hogy ne kelljen nézni senkire, és még annyira se kelljen szólni senkihez. Történeteket viszünk magunkkal, és azok is mind történetet hordoznak, akik az utcán szembejönnek velünk. Némelyek szépet, mások kevésbé szépet, olykor egyenesen szomorút, mégis megindítót. A busz vagy a villamos ablakán kifelé nézegetve gyakran gondolkodom azon, hogy vajon az meg az az ember boldog-e? Vajon mi történt ma vele, egyáltalán: mi mindent kellett már megélnie? Néhány napja, már nem is tudom, min járt épp az eszem, amikor a Deák téren suhantamban megszólított egy fiú. „Volna számomra öt perced?” – kérdezte. Nem kérek több szórólapot, és most nincs nálam pénz, hogy adakozzak – indult be a hárító mechanizmus, de csak annyit mondtam: „Bocs, sietek.” Aztán mégis megálltam, és pillanatok alatt egy egészen különleges kezdeményezés részesévé váltam.

Szabadka utcáit járjuk Bogner István nyugalmazott egyetemi tanárral. Kísérőm a város minden zugát ismeri. Őt pedig, bárhol járunk, szeretetettel köszöntik. A lokálpatrióták magával ragadó szenvedélyével mesél szülőhelyéről, miközben Kosztolányi lábnyomában iparkodunk. Látogatásom célja azonban nemcsak az, hogy bepillanthassak a Magyarországtól lassan száz esztendeje elszakított szecessziós város életébe. Halottak napja közeleg, s ez a nap az itt élők számára különösen fontos. Ekkor emlékeznek az 1944–1945 folyamán ártatlanul meggyilkolt városlakókra is.