A keresztények kezdettől fogva kiváltságos helyzetben vannak az Ószövetség zsidó népéhez képest. Felfedezték ugyanis Isten közelségét és atyai mivoltát. Keresztényként jogunk van arra, hogy belépjünk a mennyei szentélybe, hogy Isten családjához tartozzunk. Ennek a jognak Jézus vére az alapja. Ez a legfőbb áldozat jelenti a legnagyobb újdonságot az Ószövetséghez képest, mely elválasztotta a népet a papságtól.

Nem véletlenül szerepel az alcímben a „család” kifejezés. Több szertartáskönyv viseli ugyanis ezt a nevet, mindegyikben közös liturgikus anyag található – bizonyos kiegészítésekkel.
Róma városában a liturgikus ünnepléseknek két formája volt ismeretes: az egyik a plébániák liturgikus gyakorlata, amelyet a Gelaziusz- szakramentárium tartalmazott – amint erről már előzőleg szó volt. A másik a pápai liturgikus gyakorlat, amely – természetesen – bizonyos mértékben eltért ettől.

A mai evangélium párbeszédei a szomjról és az éhségről szólnak, testi és lelki értelemben egyaránt. Kezdetben úgy tűnik, a test szomja, a test éhe az elsődlegesebb, az elemibb, a harsogóbb. Az egyik szentmisén alighogy kiejtettem az átváltoztatás szavait: „Vegyétek és egyétek…”, egy csengő gyermekhang harsogta túl a folytatást: „Éhes vagyok! Éhes vagyok!” Ez a gyermeki felkiáltás bennem, mintegy lélek-mélyi visszhangként kérdést ébresztett, hát én: „Éhes vagyok? Éhes vagyok?”