A VI-VII. századi liturgikus sokszínűség egyik példája Britannia kereszténysége, amely a rómaiak jelenlétével kezdődött meg, majd távozásukkal jelentős átalakulásokon ment keresztül. Amikor Nagy Szent Gergely pápa (590-604) megbízásából Ágoston (nem azonos Szent Ágoston egyházatyával) 596-ban Canterburyben püspökséget alapított, azt tapasztalta, hogy a szigetország lakói a római rítustól különböző szokásokat tartottak.

Amikor a Tábor-hegyi jelenet után Jézus lejött a hegyről a három kiválasztott tanítvánnyal, Péterrel, Jakabbal és Jánossal, meghagyta nekik, hogy a hegyen történt eseményről senkinek ne szóljanak mindaddig, amíg ő a halottaiból fel nem támad.

Szent Pál apostol a korinthusiaknak írt első levelében elsorolja, ki mindenkinek jelent meg húsvétkor s húsvét után a feltámadott Jézus. Így kezdi a felsorolást: „megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek” (15,5).

A harminc esztendeje elhunyt keresztény költő, Rónay György húsvéti verséből (A hét első napján…) vett cím teológiai pontosságú, és régi himnuszhagyományokra emlékeztet, például Wipo, a burgundi vérből származó udvari káplán XI. századi énekének fordulataira.

Urunk születésének hírüladása (Március 31) – (Nagyböjt 5. vasárnapja miatt a mai napon ünnepeljük Gyümölcsoltó Boldogasszony főünnepét.)

Jézus pere – a jogász szemével – Régebben az utak mentén számtalan feszület, pléhkrisztus figyelmeztette az utazót, döntenie kell: közömbösen, esetleg megvetően megy el mellette, vagy bűnbánattal fejet hajt a mindent odaadó szeretet előtt.

Húsvét közeledtével évek óta felhívom a hívők figyelmét arra, hogy a vigília nem egyszerűen egy „hosszú mise", hanem sokkal többről van szó. Húsvét előestéjén az egyház egy éjszakába nyúló virrasztás keretében ünnepel, s emiatt fontos, hogy mi is odaszánjuk az időnket a liturgiára.