A libanoni maroniták különös története

Az 1926-ban kötött úgynevezett nemzeti megegyezés értelmében az ország vezető tisztségviselői vallási hovatartozás szerint választandók. Az államelnöknek eszerint maronita kereszténynek kell lennie. Az elnökválasztást azonban lehetetlenné teszi a Szíria és Irán által támogatott síita, hezbollah ellenzék és a maronita „szabad hazafias mozgalom". Libanon politikai válságát nemcsak Szíria és a szélsőséges palesztin hezbollah okozza – írja Jacques Naoum francia publicista, a téma szakértője -, hanem azok az egykor gazdag és befolyásos keresztény családok is, akik hatalmukat elvesztve egymás ellen fordultak. A nagy tekintélyű Pierre Butros Nasrallah Sfeir bíboros, maronita pátriárka sem tudta eddig elérni, hogy a pártok és családok önző érdekeik fölé emeljék az ország sorsát. Libanon 3,8 milliós lakosságából 1,4 millió maronita keresztény. Ennek a közösségnek a története a Keletrómai Birodalom idejére nyúlik vissza. A VI. században támadt a monofizita eretnekség, amely szerint Jézus személyében nem két természet (az isteni és emberi természet) él, hanem egyetlen természet (monosz – egy, physis – természet). Egy évszázaddal később Heraclius császár (Krisztus után 610-641) kidolgoztatott egy formulát a monofiziták megtérítésére. Ebből az a kompromisszumos megoldás született, hogy Jézusban két természet van, de személyében az emberi akarat és cselekvés az isteni akarattal egyesült. Ezt monoteletizmusnak nevezték (monosz – egy, thelema – akarat). Ám ezt a formulát sem az ortodox keresztények, sem a monofiziták többsége nem fogadta el. A monoteletizmust Krisztus után 680-ban a konstantinápolyi VI. egyetemes zsinat elítélte. Követői, a monoteleta keresztények menekülni kényszerültek az üldözés elől. Libanon északi hegyvidékén találtak menedéket, Szent Máró VI. század óta álló kolostora közelében. A közösség vezetőjévé választottak egy Máró János nevű szerzetest. Ezért nevezték el őket maronitáknak. Saját hierarchiát és önálló maronita egyházat alakítottak ki. Pátriárkájuk egyházi és világi vezetőjük volt.

1182-ben kapcsolatba kerültek a pápával. Róma először eretnekként kezelte őket, de a Krisztus utáni 1215-ben tartott IV. lateráni zsinaton, majd a Krisztus után 1445. évi egyetemes zsinaton megvalósult a teljes egység a pápasággal. Liturgikus nyelvük az ószír, papjaik szentelés előtt nősülhetnek, mint általában a keleti egyházak papjai. A maroniták törekedtek arra, hogy Libanont keresztény nemzetté tegyék, ahogy azt a muzulmán „eretnekek”, a drúzok is akarták. Az Oszmán Birodalom keretei között azonban a XVII. századra a drúzok hatalma erősödött, ezért a maroniták a katolikus Franciaország segítségét kérték, hogy a drúz és török támadásokkal szemben területi autonómiával védekezhessenek. Élénk gazdasági kapcsolatok alakultak ki Franciaországgal. De ezt az ország egyre nagyobb iszlám többsége sohasem fogadta el. Napjainkban Libanon békés jövőjének egyik feltétele a maronita keresztények egysége.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..