A laetare-vasárnap öröme – A nagyböjt felén túl értünk. A keresztelendők már letették első vizsgáikat, örül az anyaszentegyház, hogy új tagokkal gyarapszik. A húsvét felé tartó negyvennapos böjti, sivatagi vándorlásunknak java részét megtéve örömmel állunk meg. Már szinte ide látszik Jeruzsálem, Isten városa. A mise énekei között többször is visszatérő 121. zsoltár eredetileg a Jeruzsálembe zarándoklók öröméneke volt, amellyel beléptek a fáradságos út végén a Szent Városba. A mi zarándoklásunk is e város felé tart, csak már nem annyira a földi metropolisz utunk célja, hanem az örök, a mennyei Jeruzsálem. Az a hely, ahol már a Bárány világossága fog ragyogni, mely mindnyájunk igazi hazája.

A vasárnapi szentlecke a 2. Korintusi levél 5. fejezetéből az Istennel való kiengesztelődésről szól: a kezdeményezés Istentől jön, akit Krisztus kiengesztelt irántunk, s aki ránk bízta a kiengesztelődés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal, s nem számítja be bűneinket.

A tékozló fiú példázatát olvassuk és halljuk a mai vasárnap. Az elhangzó történet a maga családi szintjén (apa – kisebbik fiú – nagyobbik fiú) arra indíthat bennünket, hogy megkeressük helyünket a fiak szerepkörében: megtapasztaltuk-e az apa irgalmát a bűnbocsánatban, mint az idegenbe szakadt kisebbik, vagy a kérlelő szeretetben, mint – reményünk szerint – az otthon maradt nagyobbik fiú?