Szentírás-magyarázat: A fiainak ünnepet rendező apa – Nagyböjt negyedik vasárnapja – Lk 15,1-3, 11-32

A fiatalabb testvér kikéri az apai örökség rá eső részét, majd elhagyva az atyai házat, egyúttal a választott népet is (a görögben apodémeó szerepel), külföldre távozik. Végül egész vagyonát meggondolatlanul elköltve hontalanná válik. Mélybe zuhantában felidéződik benne az apai ház otthonossága, gazdagsága. „Magába szállt” – mondja a szöveg. A kifejezés nemcsak szánalmas nyomorát, élelmet is nélkülöző állapotát fejezi ki, hanem – figyelembe véve a szó mögött húzódó héber-arámi jelentést – felébredő bűnbánatát is. „Apám – mondogatja magában –, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be.” A megtalált mondat aztán arra ösztönzi, hogy útra keljen és elinduljon hazafelé. Az apai fogadtatás – a méltóságról megfeledkező sietős lépések, az ölelés, a csók, s mindeközben a szolgáknak adott utasítás: hozzátok a ruhát, a gyűrűt és a sarut, mi több: vágjátok le a hizlalt borjút – felülmúlja a fiú apjáról alkotott szűkkeblű képét. Megtapasztalja – amit álmodni sem mert –, hogy nem a béresek, hanem a fiak között a helye. Az idősebb testvér a mezei munkából hazatérőben szerez tudomást az ünnepről. Hallja a lakomát követő tánc kurjantásait és lábdobogását, s egy szolga arról értesíti: „Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült.” Ő azonban másképpen vélekedik az öccse hazaérkezésére rendezett örömünnepről, mint a család feje. Az elébe siető apa előtt méltatlankodik: „Egyszer sem szegtem meg parancsodat – bosszankodik –, de még egy gödölyét sem adtál nekem…” Öccséről mit sem akar hallani: „ez a te fiad…”, sőt, attól sem riad vissza, hogy kijelentse: „Vagyonodat rossz nőkre pazarolta.” (Vajon honnan tudja az otthon maradt fiú, mit csinált a fiatalabb a távoli országban?) Neki is van apaképe, amely látszólag ellentétben áll az öccsével, ám meglepő módon mégis hasonlít hozzá, mert mindketten rabjai a maguk alkotta elképzeléseiknek. Az öcs, aki az idegenség mélyéből jön, kicsinyes képet vetít az apára („Csak béreseid közé fogadj be.”), bátyja viszont, aki apja közelében él, csupán munkaadót lát benne („Annyi éve szolgálok neked…”). A történet mégsem esik két részre, mert az apa magatartása egyesíti őket. A kisebbiket megbocsátó irgalommal, a nagyobbikat kérő invitálással öleli körül. Az apa szeretett (megbocsátott) és kért (lemondott bármiféle kényszer alkalmazásáról), és ma is szeret és kér – tartozzunk akár a kisebbikhez, akár a nagyobbikhoz. Ha most, a nagyböjtben elgondolkozunk saját életünkön, felismerésünkké válhat elveszettségünk. Azt hiszem, mindig egyszerre vagyunk mindkettő: elveszett, illetve otthon maradt fiak. Mindkét fiúnak szüksége van arra, hogy az apa közeledjék feléje – akár úgy, hogy átöleli, akár úgy, hogy kérleli –, és hogy részt vehessen az ünnepi lakomában, amelyet az apa rendez fiai számára.