Lakótelepi misszió Újpalotán

Óriási, egyenként is falunyi embernek otthont adó panelházak tövében zajlik az élet Újpalotán. Némelyik házat felújították már, színesen csillognak a tavaszi délutánban, sok épület azonban panelszürke még, jobb időket vár. Az 1960-70-es években épült lakótelepre – természetesen, hiszen kommunizmus volt – nem terveztek templomot. A lélekszám akkoriban a duplája volt a mostaninak: nyolcvanezer. Jóval a rendszerváltás után, 2006-ban rakta le Erdő Péter bíboros az újpalotai templom alapkövét, és két évvel később, 2008-ban szentelték fel a lakótelepi környezethez küllemében okosan alkalmazkodó, természetes anyagokból készült, méltóságot, biztonságot és nyugalmat hirdető templomot. Az Urunk színeváltozása Boldog Salkaházi Sára-plébániatemplom jól érzékelhetően beleszervült a lakótelepbe.

A plébánián zajló élet minden részletéről értesülhetünk, ha az interneten megkeressük weboldalukat (www.ujpalotaitemplom. hu). Érdemes, mert már a virtuális világban is megtapasztalhatjuk, mennyire színes, tartalmas közösségi életet adott az Isten az újpalotaiaknak. Küldött hozzá egy, a világban természetesen mozgó, tiszta tekintetű, lelkes és ügyes papot is, Repcsik Gyulát. – Mit jelent lakótelepi papnak lenni, és melyek a lakótelepi misszió sajátosságai? – kérdeztük tőle.

II. János Pál is közbenjárt a megmentéséért – Joaquín José Martínez a halálbüntetés ellen küzd

Különös beszélgetésre, tanúságtételre hívta az Európai Ifjúsági Központba az érdeklődőket a Sant’Egidio közösség április elsején. Joaquín José Martínezt, a spanyol–ecuadori származású, USA-ban élő fiatalembert 1997-ben, huszonnégy évesen kettős gyilkosság vádjával letartóztatták, majd a floridai bíróság halálra ítélte. A per során a bíróság súlyos hibákat vétett. Martínez megmentése érdekében közbenjárt több európai, köztük a spanyol kormány és II. János Pál pápa is. A cél érdekében indított kampányban közreműködött a Sant’Egidio közösség is. 2001. június 7-én a fellebbviteli bíróság felmentette a vádpontok alól. Martínez harminchét hónapot töltött a halálsoron. Ma a halálbüntetés elleni nemzetközi összefogás egyik vezéralakja, pedig fiatalon hitt a kivégzések jogosságában.
Sokan jöttek el a találkozóra, melyen megdöbbentő őszinteséggel és részletességgel számolt be életéről az egykori halálraítélt. A ma vállalkozóként dolgozó férfi elmondta, hogy New York egyik katolikus iskolájában tanult, ahol sokan hittek a halálbüntetés jogosságában, elrettentő erejében. Tanulmányai befejezése után, tizenkilenc évesen családot alapított. Húsz, majd huszonegy évesen lányai születtek. Mint mondta, gazdag volt – számára az amerikai álom valóság volt. Sportkocsival járt, a tengerparton lakott egy nagy lakásban. Miután házassága megromlott, huszonnégy évesen már el is vált feleségétől.
Abban az időben Floridát egy kettős gyilkosság foglalkoztatta.

Beszélgetés Varga Jánossal, a Pázmáneum új rektorával

Bécsben, a Boltzmanngassén, az amerikai nagykövetség mellett egy száztíz éves, tekintélyes, egyszerűen elegáns négyemeletes épületben működik a Collegium Pázmáneum. Hátsó, kerti frontja a városra, templomtornyokra, a távoli Práterre és a közeli Liechtenstein-palotára néz, ahová a Heimito von Doderer regénye által híressé vált szecessziós-art-deco Strudlhof-lépcső vezet le. A tágas rektori lakás nappalijában, a Mindszenty-emlékszobában ültünk le beszélgetni Varga Jánossal, a Pázmáneum tavaly kinevezett rektorával, akit először arról kérdeztem, hogyan vezetett az útja az esztergomi szemináriumból az osztrák fővárosba.

Az Olvasó írja

Mélységes egyetértéssel (és hasonló felháborodással) olvastam a március 6-i számban, a Közélet rovatban Kellermayer Miklós professzor úr cikkét. Magam is élénken figyelem a magyarországi médiumokat – nyelvi szempontból is. Bölcsészként talán a kelleténél jobban bosszant – a tartalmi elfogadhatatlanságokon túl – az anyanyelv helytelen használata akár műveletlenség, akár valamely idegen nyelv ismeretének hiánya, akár egyszerűen „csak” a felelős szerkesztő vagy a rendező hanyagsága miatt. Ha valahol, akkor éppen az írott és az elektronikus sajtóban nem lenne szabad olyan dolgoknak előfordulniuk, mint az alábbi példáim. Ha pedig arra gondolok, hogy ezeket olyan emberek követik el, akik a nyelv használatából élnek, akkor nemcsak szomorú leszek, hanem fel is háborodom – azt hiszem, joggal. (Az idézett „szörnyűségeket” a név és az időpont, a műsorcím és a csatorna megjelölésével eltettem magamnak az otthoni gyűjteményembe.)

Szedő Dénes műfordításai

Szedő Dénes atyára (1902-1983) jellemző volt, hogy mintegy rejtőzködve volt jelen. Csak „tükör által, homályosan” lehetett látni. Mintha finom fátyol fedte volna el… Mi volt ez a finom fátyol? Átlagos, terepszínű ruhája? Nem. Imádságtól, elmélkedéstől finom selyemmé alakult bőre, melyet arcán és kezein láttunk? Nem. Halk szava? (Semmi sem volt ellentétesebb vele, mint a harsányság.) Nem.

Még beljebb volt a fátyol. Belső szentélyének volt fátyola, amely a titkot takarta, s átengedte annak ragyogását. Az élő, a benne élő, föltámadt Jézus jelenlétének misztériuma.

A szépség az igazság megjelenési formája, de ez a szépség nem mesterkélt, nem megtervezett, nem az igazságra, a valóságra rákényszerített ruha.