Van még éneke a földnek
Jegyzet
Hegyvidéken most virágzik a fehér akác, amely illatával elborítja a völgyek kertjeit. Gyermekkorom szép emléke, amikor anyámmal megkerestük a vándorméhészeket, és mézet meg lépes mézet vettünk.
Hosszú évtizedek múltán pilisi nyárelőn ugyanazt érzem, mint akkoriban, akácvirágzáskor, a Mátra alján. Komoly arccal kezdem átgondolni újra meg újra esténként az emlékeimet. A virágok lehajló fürtjeihez érintem őszülő fejem, s az illattal a táj komolyságát hagyom a szívemhez érni. A szent vonulatok ilyenkor mintha feltárnák titkaikat, és előlépnének az időkből azok, akiknek több volt a természet virágzása pusztán évszakjelenségnél. A szentség hírében élő püspök, Prohászka Ottokár jár előttem fehér köves kapaszkodókon, amelyeknek gyakori vendége volt. Az ő szavait hallom: „Csodálatosan hathatós, üdítő s lelkesítő benyomások vetődnek lelkünkre a világból, s a természet ki sem fogy belőlük, mert Isten szerelte föl e mágikus hatások ébresztésére.”
