„A bibliafordítás egyházi feladat”

Úgy született, hogy az egykori amerikai prédikátorok hallgatóságuk körülményeihez, gondolkodásmódjához, mindennapjainak viszonyaihoz igazították a bibliai történeteket. Az eredmény – amellett, hogy rettentően humoros – paródiaként hat, és nagy kérdés, hogy miként viszonyul a bibliai tanításhoz. Bizonyos értelemben a prédikátorok is fordítók voltak, de a tevékenységük – mint minden fordítóé – sokkal aktívabbnak és kreatívabbnak tűnik, mint az átlagember hinné és elfogadhatónak tartaná.

 

A Biblia szövegének mai gondozója hogyan tekint egy ilyen vállalkozásra? Mi szükséges ahhoz, hogy az üzenet különböző kultúrák képviselőihez, különböző hagyományban felnőtt emberekhez és újabb nemzedékekhez csorbítatlanul eljuthasson? És milyen feladatokat ad ez ma Magyarországon a bibliarevízión dolgozó szakemberek számára? – kérdezem.

   
– A nemzeti nyelvekre fordítás már régóta legitim tevékenység, sőt követelmény az egyház számára – mondja Pecsuk Ottó – Egyértelmű az is, hogy ez elsőrendűen az egyház feladata, mivel csak ott adott egyszerre a szakmai és a lelki háttér, és mert az egyház olyan emberekre bízza a fordítást, akik azt szolgálatként végzik, az elkészült munkát pedig tekintélyével hitelesíti. A parafrázis, mint az Ön által említett gyűjtemény, természetesen más kategória. Bárki fordíthatja vagy átírhatja a bibliai szövegeket, de az egyház által elismert változatoknak komoly szakmai követelményrendszernek kell megfelelniük. Ami a szent szövegekhez való viszonyt illeti, annak két nagy típusa ismert: a formális és a funkcionális megfeleltetés. A formális szemlélet a tradicionális, konzervatív teológia talaján álló protestáns egyházakra jellemző, amilyenek például az evangelikál közösségek. Ők úgy vélik, hogy a fordításnak a szavak szintjén is követnie kell az eredetit. A funkcionális megfeleltetés hívei szerint viszont nem az egyes szavak számítanak, hanem az üzenet: annak megértéséhez kell hozzásegíteni az olvasót. Ennek érdekében nemcsak lehetségesnek, hanem éppenséggel szükségesnek is vélik az eredeti szavaktól és mondatszerkezettől való eltérést. A mi jelenlegi protestáns fordításunk és az a szemlélet is, amelyet a mostani revízió során érvényesítünk, valahol a kettő között helyezkedik el: igyekszik annyira szó szerinti lenni, amennyire lehet, de szabad is, amennyire szükséges.

Fél évszázadonként szükséges új fordítást készíteni, hiszen az egyház új és új nemzedékekben él tovább, és a Biblia szövegének minden időben érthetőnek, élőnek, hatónak kell maradnia. Teljesen természetes, hogy a tradíció közvetítésével hozzám eljutott, számomra kedves, személyes mondatokat tízhúsz év múlva egy tinédzser már egyáltalán nem fogja érteni. És egyre inkább gondolnunk kell azokra is, akik soha nem találkoztak korábban a kereszténységgel, és bármiféle háttérismeret nélkül kezdik el olvasni a Bibliát. A missziói szándéknak ez esetben kifejezetten akadálya lehet a régies, csak „bennfentesek” számára érthető szöveg. Meggyőződésem, hogy el kell kerülnünk, hogy Isten igéje egyszerű nyelvi akadályok miatt ne jusson el az emberekhez.

– Mint lelkész és igehirdető milyen gondokkal szembesül e téren?

– Érzékelhető, hogy sokan már ma sem teljesen értik, amit hallanak vagy olvasnak. Hittanórákon sokszor újra le kell fordítani, mondatról mondatra el kell magyarázni az egyszer már felolvasott bibliai szöveget, mielőtt a hit igazságainak kifejtésére áttérhetne az ember. Ez is arra utal, hogy lépni kell, és előbb-utóbb, a nemzedékek váltakozásával teljesen új fordításra lesz szükség.

– Milyen érdekes, hogy ha a médiában idéznek a Bibliából, legyen szó akár dokumentumfilmről, akár krimiről, legtöbbször a Károli-fordítást használják, ami azt sugallja, mintha régi, elavult, egzotikus, talán meg sem fejthető értelmű üzenetekről volna szó – vetem fel.

– Így van: mintha a Bibliának a múzeumban lenne a helye – reagál a főtitkár. – Tudatosítanunk kell, hogy a ma muzeálisnak ható fordítások a maguk korában egyáltalán nem voltak archaikusak, hanem megfeleltek az akkori nyelvállapotnak. A Biblia a mindenkori emberhez szól, így a fordítást nem csak az minősíti, hogy mennyire hangzik szépen, veretesen: abban van az igazi értéke, amit megértenek belőle, ami hitet ébreszt vagy erősít az olvasókban.

– Bizonyára Önnek is vannak különösen kedves igeszakaszai, amelyeket egy adott fordításban ismert meg, és nehezen szokna meg egy másik változatot.

– Én is a revideált Károli-fordításon nőttem fel, és rengeteg mondatát csakugyan személyesnek érzem. De ha jobban belegondolok, az üzenet már mégsem csak ezekben a formulákban rögződik bennem. El tudom választani az aktuális magyar formától, mivel ismerem az eredeti görög változatot, és tisztában vagyok azzal, hogy minden mondatot milyen sokféleképpen le lehet jól és hitelesen fordítani magyarra. Mondok egy példát. A Lukács-evangélium elején, ahol az angyal megjövendöli Jézus születését, a görögben szereplő szótér üdvözítőként, szabadítóként és megtartóként is fordítható. Ekörül nagy vitáink voltak a Bibliatársulat revíziós bizottságában. A tradicionális forma a megtartó. A szabadító konkrét, a funkcióra utaló, gyakorlati jellegű, míg az üdvözítő elvont, származtatott- értelmezett, vallási tartalmú alak. Az eredeti szótér hadvezért, államférfit, gyógyítót, elnyomásból, betegségből megszabadító személyt jelentett. Ezt a vonatkozását a szónak talán nem ismeri mindenki, de azt mindenki átélte már, milyen érzés megszabadulni valamilyen nyomasztó tehertől, bűntől, félelemtől, tehát mégis van aktuális vonatkozása. Sok mai ember számára eltávolító lehet az üdvözítő szó, mivel nem feltétlenül van tisztában azzal, hogy mi az üdvösség. A megtartó már elavult, kevéssé érthető, ezért semmiképpen sem akartuk meghagyni. Így végül legtöbb esetben a szabadító mellett döntöttünk, hacsak a megelőző vagy rá következő szóval alkotott rossz hangzás nem indokolta az üdvözítő megtartását. További példák: a szolgálót – szintén a jobb érthetőség érdekében – mindenhol szolgálólányra változtattuk, a barmot pedig, amely háziasított legelő állatot jelent, jószágra. Ennek kapcsán is volt némi vitánk: gondolkodtunk a háziállat használatán, mivel a jószág jelentése a városi ember számára talán már elhalványult. Bár nem éreztük szerencsésnek, végül mégis meghagytuk a süveget, amely a zsidó főpapok fejfedőjének neveként több helyütt szerepel a mózesi könyvekben. Ez hegyes sapkaszerűségre utal, olyasfélére, amilyet a mai papok hordanak, holott a zsidóság kontextusában valójában a fej köré tekert textil, vagyis turbán volt. A turbán szó azonban annyira az iszlámhoz kötődik, hogy emiatt végül szükséges rosszként a süveg mellett maradtunk.

A munkánk során fontos szempont, hogy a hívek érzékenységét lehetőleg ne sértsük meg egy-egy szövegváltoztatással. Nemcsak szigorú, objektív szempontokat érvényesítő szövegrevizorok, hanem lelkészek is vagyunk, így pontosan tudjuk, milyen sokat jelenthet egy-egy ige valakinek akár egész életén át, és ha a tudományos szempont nem teszi kötelezővé a változtatást, inkább hagyományőrző módon döntünk.

A bibliafordításnak van még egy fontos vonatkozása: a felekezetközi. A keresztény egységtörekvések számára rendkívül fontos lenne, hogy ökumenikus magyar fordítás szülessen – teszem szóvá. – Nagy igény van rá, a vegyes házasságokban például nagy segítség lenne, sokan használnák – véli Pecsuk Ottó. – Azért is fontos lenne, mert akár tetszik nekünk, akár nem, a kereszténység mára Magyarországon is kisebbségnek számít, és egy közös bibliafordítás a közös keresztény tanúságtétel szimbóluma lehetne a társadalom számára. A bibliatársulatok világszövetsége, amelynek a Magyar Bibliatársulat is tagja, már évtizedekkel ezelőtt megállapodott a Vatikánnal annak a részleteiről, hogyan kell ökumenikus fordításokat elkészíteni. Több tucat ilyen fordítás készült el és készül ma is ennek nyomán, a legtöbb Afrikában, Ázsiában és Dél-Amerikában, ahol dinamikusan fejlődik a kereszténység. A német, a francia, az angol és a skandináv országok változatai mind elkészültek már, és jó néhány közép-európai ország is végére ért a nagy munkának, például Lengyelország, Szlovákia vagy Szlovénia. A szakmai háttér itthon is biztosított, így ha az egyházak vezetői között megállapodás születne, azonnal munkához láthatnánk. 2008-ban, a Biblia évében remekül együttműködtünk, ezért nem teljesen reménytelen, hogy előbb-utóbb ebben a nagyon gyakorlati kérdésben is egymásra találunk majd.