Régi adósságát törlesztette a szülőváros, amikor május 7-én megnyitotta a legszögedibb szögedi, Bálint Sándor szellemiségét megidézni hivatott Alsóvárosi Tájházat. Mint emlékezetes, a szakrális néprajz világszerte ismert tudósának szülőháza épp a centenáriumi évben, 2004-ben került kalapács – majd csákány – alá

Alsóváros boldog életű fiát, aki utolsó óráiban rögzítette és mutatta be a magyar népi vallásosság évszázados tárgyi és lelki örökségét, nem kímélte a kommunista diktatúra: besúgókkal vették körül, bíróság elé citálták, elítélték és nyugdíjazták, majd igyekeztek súlytalanná tenni egyetemi életművét. Csakhogy az alsóvárosi paprikás özvegyasszony fiának munkássága megkerülhetetlenné vált, és e tényt elsősorban a folklorista növekvő nemzetközi tekintélye igazolta az itthoni gáncsoskodások ellenében. Az Ünnepi Kalendárium, A szögedi nemzet; a Szeged városa; a Szeged reneszánsz kori műveltsége írójának, a szeged-alsóvárosi Havi Boldogasszony-kegyhely és a hazai búcsús kultuszok feldolgozójának gazdag gyűjteménye a Móra Ferenc Múzeum néprajzi osztályán várta a feltámadást.

Zamárdi nyugati határában található a Szamárkő – egyesek szerint a település neve is ebből, a szamár szóból ered. Helyben képződött a vulkáni utóműködés idején. A sziklához délről egy kör alakú, súlyos, faragott kő támaszkodik, amelyen két nyom látható. A nyomok népies elnevezése ördöglépés, illetve Jézus nyoma. A legenda szerint erre járt a gyermek Jézus Szűz Máriával és Szent Józseffel, szamárháton. Amikor a kőhöz értek, a szamár odakapott a szikla oldalán nőtt dús fűcsomóhoz, ezért lett a kő neve Szamárkő. A két mélyedés pedig a szamár patájának nyoma, illetve a kis Jézus lábnyoma. A Szamárkő valójában a honfoglalás előtt ott élő pogány népek áldozati helyéül szolgált egy ismeretlen istenség számára. A kelták a szikla körül földvárat építettek, amelynek nyomait régészeti ásatások tárták fel.

Fotő:  Zsille Gábor

A teremtett világ mérhetetlenül gazdag: kincsek között és fölött élünk, bár ennek olykor (vagy inkább meglehetősen gyakran) nem vagyunk a tudatában. Mi több, e bennünket körülvevő kincsek nem kizárólag szellemi-lelki értelemben léteznek, de tárgyi, kézzelfogható módon is. Például a Balaton déli partján, a Siófoktól tíz kilométerre fekvő Zamárdiban, ahol a Kárpát-medence legjelentősebb avar kori leletegyüttese rejtőzik a földben. A szenzációs, ám egyelőre csak kevesek által ismert lelőhely titkaiba Csákovics Gyula polgármester és Tarr Péter iskolaigazgató avat be.

Zamárdi területe – kezdi az ismertetést Tarr Péter – az őskortól folyamatosan lakott volt: a földmunkálatok során nagyon sok régészeti lelet kerül elő, a legkülönbözőbb korokból. A legrégibb előkerült tárgyak a csiszolt kőkorból származnak. A leletek döntő része a római korból és a kései avar időkből való. Az avarok a Krisztus utáni VI. és IX. század között, mintegy kétszázötven évig éltek a Kárpát-medencében, vagyis a Római Birodalom bukását követő zűrzavaros időszakban. A VI. század elejének vad viharaiból az avarok emelkedtek ki győztesen – hatalmukat végül a Frank Birodalom törte meg. A Balaton vidéke a Frank Birodalom kevésbé fontos peremterülete volt, afféle ütközőzóna, ahol több kisebb-nagyobb népcsoport is megfért. Honfoglaló őseink ebbe a „légüres térbe” nyomultak be.

Véget ért a cannes-i filmfesztivál

A 64. cannes-i fesztivál díjait múlt vasárnap, május 22-én osztották ki. A dél-francia tengerparti város 1946 óta ad otthont a világ egyik legismertebb és legnagyobb presztízsű filmes seregszemléjének. A fesztivál fődíját, az Arany Pálmát idén a Terrence Malick által írt és rendezett The Tree of Life (Az életfa) című amerikai alkotásnak ítélte a nemzetközi zsűri, amelynek elnöke az Oscar-díjas Robert De Niro volt. Egy napokban megjelent francia kritika szerint a nyertes film az élet és az önzetlen szeretet himnusza elragadó zenével és kiváló színészi játékkal. A történet egy texasi fiú felnőtté válását, „egy elveszett lélek” útkeresését mutatja be a modern világban. Kevés párbeszéddel, kifejező jelenetek füzérével, briliánsan komponált közelképekkel elevenedik meg a főhős gyermekkora, amelyet az anya szeretete és az apa szigora határoz meg. A főhős felnőtt kori vívódásait a rendező nagy hatású kozmikus képekkel keretezi.

Vers

Ó, Uram, ne engedd, hogy túl sokat

lásson szemem – elhullok a próbán.

Oly szürke köröttem minden, akár

kopárló, befagyott őszi égbolt

– korcsolyapálya a senkiföldjén.

Száz éve hunyt el Gustav Mahler

Az évforduló alkalmából megjelent számos írás is példázza, amit Helmut Hoping professzor állít: a XIX. század második felében alkotó zeneszerző, karmester Mahler már életében sajátos értelemben vett „istenkereső mártír” volt. Ez a „sajátos értelem” fejeződött ki talán egy ifjúkori levelében, amelyben azt állította, hogy számára három dolog számít szentnek: a művészet, a szerelem és a vallás. Életét valóban fel kellett áldoznia e hármas oltáron, és a végén nem adatott meg neki az igazi beteljesülés élménye sem. Vagy a megváltó szenvedésben mégis?