Rózsássy Barbara

Napom csak maradék,

számmal nem jelölten

mélyedbe hull, szakadék

– az időt megöltem.

Kitakarom magam,

rohanok a fagyon,

törnek át a szavak,

köd, lyukas faladon.

Ahogy gyöngyházfényű

kagylófoglalattal

tárul fel a rézsű,

kinyílik a hajnal.

De benned még éj van,

hullámzol az ölén,

mint felbolydult méhkas,

körülzsong a sötét.

Mikor kilépsz az ajtón,
nem fogják a kezed.
Egyedül indulsz,
hogy istenek lábát súrolva
földig
zuhanj
aztán.

Vers

Féltett gyermek, betakargat az este,
de hiába, az álom elkerül:
tovaröppenő galamb fehér teste

– szemed elé csak árnyéka vetül.

Mit érne most felkapcsolni a lámpát,

Vers

A vágy, hogy képmásod ismeretlen
arcban leld, néha erősebb nálad.
Ravasz istenség, rejti előled
a sárbugyogástól mocskos valót:
kit társnak képzelsz, átutazó csak,
lidérc a holtidő lápvidékén.

Vers

Hogyha hallgatsz, fölemészt.
Ereidben árad meleg bor:
benned a visszafolyt gyerekkor
fölpárálló köde még.

Vers

Van, hogy a reggel puszta valóság:
jön csak az új nap, semmi se késztet
kelni az ágyból. Máskor az órád
berregő játék. Zengve ha ébreszt,

Vers

Még érzed a fészek melegét
– már próbálgatod a szárnyad.
De mit érsz, nagy égbolt, tele-kék
bekötött szemű madárnak?