Holtidő


 
Ó, világokat süllyesztő mocsár.
Oda tart mind a gyilkos, a gyáva,
aki fegyverrel a kézben tud csak
hódítani földet; amerre jár,
ég mögötte a tarló, pusztulnak
a szembeszegülni kész utolsók.
 
Önmaga hóhéra így lesz végül:
elfogy a célpont, éhes a fegyver
kardjukba dőlnek a jó katonák.
Új idő, hullnak a zsoldosai.
Alámerült múmiák tömegén,
élet, vad szél visz a semmi felé.
 
De te, kiben hinni tudok, s hiszek,
nem akarom, hogy ennyit láss csupán.
Fakult, lyukas kabátot, eldobtad
már régi vágyaidat, jól tudom.
De várj még, mielőtt a sötétlő
mocsárnak átadod magad önként,
 
közted és köztem hátha még új híd
íve hajol be. Magas átjáró
holtidő fölött. Fogd a kezem még,
távolodóban lássad utószor:
megy az égbolt, kék hártyáin úszik,
s a mélye átszivárványlik hozzánk.