Madár

Ha nem tudod, végül hova visz
– fent a suhogó szárnyalás
nem téged repítő dinamit,
csak öntudatlan csapkodás.

 Madár, hisz nem zár be kalicka.
Szédülés most ne tartson vissza:
odafönt majd kinyílik szemed.

Ha az égbolt csukódó tenyér,
markába még beleférsz, ne félj;
s tárt mindenséged körbeerez.

Gaál Imre: Noé bárkája

Világon kívül van-e még
számomra hely a bárkán?
Vagy mind a padló-repedés
holtak csontjától szálkás?

Lenyúzott bőrű madarad
sikolt felém a szélben:
Ararát hegyig ki marad,
csupasz csontvázban, élve?

Gyilkos perc, ha szétszakít
– mert minden kézben kés van itt –,
várj, míg az időnk kerekül. –

Bárkasötétbe lámpát,
világítsd múltunk csontvázát
– fényedben – bennem – menekülj.

 

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .