„Napsugaras” tájház Bálint Sándor emlékére

A Koczor György által új életre keltett, Szabó Magdolna által berendezett alsóvárosi tájház, ha Bálint Sándor személyéhez nem kötődik is, egyike az 1879-iki nagy Víz utáni újjáépítéskor, Lechner Lajos típustervei nyomán felépült sok száz alsóvárosi napsugaras háznak. A Város szimbólumává lett, oromzatán a Szögedi Segítő alsóvárosi oltárát idéző, „istenszömes” homlokzat mögött a parasztpolgári létezés szokásrendjét, szakrális méltóságát tükröző épülettípus tárul elénk a mintaszerű rekonstrukciónak köszönhetően. „Mérnöki munka és évszázados népi bölcsesség lenyűgöző találkozása” – jellemzi az elődök művét az Ybl-díjas építész, miközben rajongva mutogatja a Rácz József földműves és családja használatára 1880-ban épült Nyíl utcai ház helyreállított részleteit: az iparművészeti mesterremeknek mondható szabadkéményt és a rakott boglyakemencét. „Semmihez sem fogható öröm egy olyan kor alkotásával folytatni párbeszédet, amelyben a használati tárgyak kialakítása messze túlmutatott puszta rendeltetésükön, amikor az ember minden ügyes-bajos dolgában a Mindenséggel keresett és talált is összeköttetést – amikor a civilizáció nem száműzte még a világból a kultúrát” – simít végig az újratervező a kéményalját befödő fafödémen. Fölötte egykor sonka, kolbász szárítkozott a füstön.

 

Az ereszalján paprikafüzéreket zizerget a májusi szellő. Odabent rámázott Mária-kép, porcelánnemű a sublóton, a magasra rakott ágy lábánál a gazda ünnepi csizmája fénylik. Tiszta szoba csakugyan – dolgos erkölcsű régiek egyszerűségében is nemes hajléka. Ha kerül rá pénz, archívum és kutatóbázis épül a telekbelsőben. Addig turistacsalogató szegedi kedvesség, helytörténeti kegyhely a ház, ám falaiból így is százesztendős tanulságok lehelnek. „A világ lángra lobban a mi szenvedélyes hallgatásunktól, mosolygásunk kozmikus bűvöletétől… A teremtő munka, a szépségben teljesedő világ, azaz Isten halhatatlan képmásának a mulandó anyagba igézése most már ebből a mágiából, ebből a mennyei házasságból sarjad” – szövegezi meg Naplójában a szegedi nagytáj szellemi összegzője, Alsóváros misztikusa. – Eperfalevelek árnyéka játszadozik az utcai ablakokon, és a „tarhonyaszárító csillag”, a nap nosztalgiázva gondol arra: mi boldogság is lenne paprikaföldeken szikrázni, hajladozó, főkötős menyecskék vállán fickándozni újra, mint egykor – áldást szórni izzó, tapasztott házfalakra, dolgos kezekre, zsírosan feketéllő szögedi földekre.