A modern magyar művészet egyetemes jelentőségű alakjának, Moholy–Nagy LászlónakThe Art of Light (A fény művészete) címmel kiállítása nyílt a Ludwig Múzeumban. Több mint százharminc alkotása és nyolcvan dokumentuma látható a nagyszabású tárlaton.
A kultúra területén nem könnyű manapság díjat alapítani. Egyfelől se szeri, se száma az elismeréseknek (talán a kulturális területen általában alacsony jövedelmeket ellensúlyozza így valamiféle össztársadalmi lelkiismeret), másfelől viszont a bizonytalan gazdasági helyzetben a korábban biztosnak hitt szponzoráció egyik pillanatról a másikra elillanhat, s nem egy díj kiüresedik, elhal.
Számos példa bizonyítja, hogy a második világháború értelmetlen pusztítását olykor csak évtizedek múltával sikerül felszámolni. (A nácik által felrobbantott, majd 2001-ben újjáépített esztergomi Mária Valéria híd egy közülük.) Székesfehérvárott 1995-ben egy barbár módon lerombolt, ódon harangot mentettek meg az enyészettől, hogy megkezdhesse második életét.
A munkahelyen lévő növényeket két veszély fenyegeti. Vagy „agyonszeretgetik” őket – mert mindenki, aki arra jár, löttyint a cserép földjére egy kis vizet–, vagy senki nem törődik velük. Ez utóbbi szerencsére ritkábban fordul elő, mert megfigyeléseim szerint minden irodában akad legalább egy „zöld ujjú” munkatárs, aki szenvedélyesen becézgeti és ápolja a növényzetet, letört hajtást gyökereztet uborkásüvegben, és a kollégákat ellátja a szaporulattal.
A hosszúra nyúlt száraz időszak után végre megjött az eső. Egész éjszaka dörgött az ég, a villámok egybefolytak, de a zápor hajnalra szemerkélőre csendesedett, később pedig már a nap is kisütött. Az erdőszélen tarka tollú fácánkakas szárítgatta ázott tollazatát, mindenütt kéken virított a katáng, a fűben ezernyi fehér foltocska jelezte az apró szulák virágait.
Jócskán túlvagyunk már úrnapja ünnepén. A virágdíszek rég elhervadtak azóta, a nyárból is kifelé megyünk. De hála egy jó szemű édesanyának és a technikának, maradt emlékül virág is, meghitt pillanat is. Jólesik nézni ezt a képet: dédnagymamát és dédunokáját. Nehéz eldönteni, melyikük szebb. Szerencsére erre senki nem is kötelez bennünket. A fotó Izsákon készült, a körmenet Jókai utcai sátránál. Hogy Urunk maga a szeretet? E képet is elnézve ki merne akár csak egy pillanatra is kételkedni ebben?
Nagyanyám háza Előszálláson, a régi Kálvárián épült. Az ötvenes évek elején szinte néhány nap alatt, a testvérek és a rokonok segítségével húzták föl a falakat, készítették el a tetőt – Molnár János ácsmester felelt a munkálatok szakszerűségéért. Az építési engedélyben szerepelt például, hogy „ereszes háznál a szomszéd telkéhez viszonyítva 64 centiméteres csepegőt kell hagyni”, vagy hogy „az épületet megülepedett és kellően teherbíró tömör vagy mesterségesen tömörített talajra épített alappal kell megépíteni”.
A fenti cím mindenképpen igaz az idős Kossuth-díjas fotográfusra, képei valóban maradandóak, ő a hetvenes évek krónikása. Sokszor halljuk írók, költők szájából: „nyomot hagyni”. Balla Demeter fényképei, modelljei, csendéletei egy adott kor lenyomatai.
A fotográfia eredeti jelentése: photos-graphein, fénnyel írni. A XIX. század végén a fotoatelier-k homlokzatára az volt írva, hogy fényirdai műterem. Ma, ebben a nehezen követhető, állandóan változó digitális korban nemhogy fotóműtermek, de még fotóüzletek sem nagyon vannak.