Apa és fia az oltárnál


– A papság felé vezető út egyeseknél nyílegyenes, másoknál kacskaringós és rögös. Az Ön útja évtizedekkel ezelőtt kezdődött…
   
– 1962 és 1964 között a Központi Papnevelő Intézet növendéke voltam. Jól éreztem magam a szemináriumban: nagy lelkesedéssel készültem a papi életre, és ehhez az is kellő ösztönzést adott, hogy éppen a második vatikáni zsinat kezdetekor öltöttem először magamra a reverendát. Második kispapi évem végén úgy alakult, hogy engem addig segítő társaim, közeli barátaim sorban távoztak az intézetből. Például az időközben elhunyt Dankó Lászlót – aki jóval később kalocsai érsek lett –, felszentelték és kihelyezték káplánnak; egy másik barátom félbehagyta a tanulmányait, egy harmadikat pedig felszentelését követően nem engedték vissza, hogy megszerezze a doktori címet. Egyszóval hirtelen támasz nélkül maradtam, ráadásul azon a nyáron a régóta ismert és szeretett plébánosomat is elhelyezték. Az új plébános rosszindulatúan viselkedett velem, sőt nagyon lesújtó jellemzést írt rólam a szemináriumi elöljáróknak, mondván: a nyári hőségben „kispaphoz méltatlan módon fürdőruhában volt jelen a strandon”. E körülmények is közrejátszottak abban, hogy elveszítettem a bátorságom, kishitű lettem, és úgy döntöttem: nem vállalom a papságot, inkább tisztességes világi hívő leszek. Harmadéves kispapként, 1964 novemberében kiköltöztem a szemináriumból.

– Az ember, mint tudjuk, sohasem lehet teljesen szabad. Ön mihez kezdett a hirtelen beköszöntő szabadsággal?
   
– Néhány hónapig egy kórházban dolgoztam, majd sikeresen elvégeztem Mosonmagyaróvárott az agrártudományi egyetemet. Azokban az években megismerkedtem későbbi feleségemmel, aki magyar – történelem szakos középiskolai tanárnő volt. Összeházasodtunk, és a Bajától nem messze fekvő Bácsalmásra költöztünk. Két gyermekünk született: a lányunk orvos lett, a fiunk pedig pap. Lányom öt gyönyörű unokával ajándékozott meg – életem felejthetetlen pillanatai közé tartozik, hogy első két unokámat nős diakónusként én magam keresztelhettem meg. A másik három unokát pedig a pap fiam…

– Most egyszerre nagyon sok új szálat nyitott a beszélgetésünkben, próbáljuk meg egyenként felgombolyítani őket! Hogyan kerültek Bácsalmásra?
   
– Feleségem e városkában nőtt fel, és a volt gimnáziuma igazgatója hazahívta, hogy tanítson ott. Én agrármérnökként Bács-Kiskun megye egész területén dolgoztam mint szaktanácsadó, különféle termelőszövetkezetek megbízásából.

– Ha időrendbe szedjük az élettörténetét, látjuk, hogy két igen fontos esemény nagyjából egybeesett: fia papnövendék lett, Önt pedig nős diakónussá szentelték.
   
– Volt kispaptársam, Dankó László tanácsára 1989 és 1992 között Budapesten befejeztem annak idején félbemaradt teológiai tanulmányaimat. A rendszerváltás idején történt, hogy Leányfalun lelkigyakorlaton vettem részt, ahol egy idős pap felvetette a gondolatot: teológiai végzettséggel lehetnék nős diakónus. Attól fogva párhuzamosan jártam a teológiára, illetve a Kalocsán működő Szent István diakónuskörbe. 1994-ben szentelt állandó diakónussá Dankó László érsek.

– Ezzel kapcsolatban elmondhatjuk, hogy Dankó László a bátran kezdeményező főpásztorok közé tartozott, hiszen a nős diakonátus intézménye a magyar egyházban csak akkoriban kezdett jogot nyerni…
   
– Igen, Dankó érsek idehaza az elsők között ismerte fel a nős diakonátus jelentőségét. Nyitott szemléletét annak is köszönhette, hogy hosszabb időt töltött Rómában, behatóan tanulmányozva az ott zajló folyamatokat. Első alkalommal 1993–ban szentelt diakónussá három nős férfit. A Kalocsai egyházmegyét tekintve én tehát a negyedik voltam. Rendszeresen tartottam igeliturgiát, nagyheti lelkigyakorlatot, kereszteltem, és mentálhigiénés munkát végeztem szociális otthonokban. Az egyházmegye papjai számítottak rám, munkatársukként kezeltek: volt olyan nyár, hogy tizenhárom plébánián helyettesítettem. Akadtak vasárnapok, amikor három igeliturgiát tartottam, tekintettel a lelkipásztorkodó papság túlterheltségére.

– Szintén a kilencvenes évek kezdetén történt, hogy fia nagy elhatározásra jutott. Mit érzett, amikor bejelentette Önnek, az egykori papnövendéknek, hogy pap szeretne lenni?
   
– Iván döntésének természetesen voltak előzményei. Közülük az egyik legfontosabb, hogy Rómában részt vett egy hatalmas, negyven-ötvenezer fiatalnak szervezett ministránstalálkozón, amelyen II. János Pál pápa arra buzdította őket, hogy legyenek papok, vállalják úgy is az oltár szolgálatát. Fiam lelkében ez a buzdítás, ez a mag termékeny talajra hullott. Eleinte ferences szerzetes akart lenni, majd idővel az egyházmegyés papság mellett döntött. Sokat imádkoztam a hivatásáért, és nagyon örültem, amikor 1993-ban a szegedi papnevelő intézet növendéke lett. Tanulmányait a pécsi szemináriumban fejezte be, és 1999–ben szentelték pappá Bácsalmáson. Dankó érsek úr akkor már súlyos beteg volt, mégis fontosnak érezte, hogy Kalocsa helyett Bácsalmáson végezze a felszentelést, ugyanis erről a településről azt megelőzően több mint ötven éven keresztül nem került ki pap. Hála Istennek, Iván nagyon szépen megtalálta a helyét a papi hivatásban: 2004 óta Solton plébános, de még több más települést is ellát.

– Ön tehát állandó diakónus lett, és lelkiismeretesen végezte a vállalt munkát. Másfél évtized elteltével azonban szomorú változás állt be a családi állapotában…
   
– Feleségem 2010 júliusában szívinfarktus következtében meghalt. Távozása váratlanul ért, bár előtte már hosszabb időn át betegeskedett. Halála nagyon elszomorított, ám a gyász első időszakát követően elgondolkodtam: mi lehet a gondviselő Isten következő terve velem? Bezárult egy ajtó, de úgy éreztem, hogy rögvest kinyílt egy másik… Több egykori kispaptársamat is megkerestem, például Beer Miklós váci püspököt és Márfi Gyula veszprémi érseket. Hozzájuk hasonlóan a már említett kalocsai diakónuskör lelkivezetője, Binszki József is azt tanácsolta: nyugodtan kérjem a pappá szentelésem Bábel Balázs kalocsai érsektől. Megfogadtam a tanácsot. Érsek atya kedvesen fogadott, és egy tanévre a szegedi papnevelő intézetbe küldött – oda, ahol a kilencvenes években Iván fiam is tanult.

– Egy örökifjú véndiák a deli vitézek között…
   
– Eleinte tele voltam aggodalommal: hatvanhat évesen vajon hogyan fogok boldogulni a huszonéves kispaptársak között. A kezdeti nehézségek után azonban sikerült beilleszkednem – a fiatalok szókimondóak voltak, de nagyon segítőkészek. Minden délután sétáltam a Tisza–parton, és olyankor gyakran csatlakozott hozzám egy–két fiatal. A saját bőrömön tapasztalhattam meg a közhelyesnek tűnő mondás igazát: fiatalok körében az öregember is megfiatalodik.

– Lám csak, Isten megfricskázta az emberi gondolkodás szintjén alkalmazott jelzőt a diakónus szó előtt: állandó – ez esetben az állandóság átmenetinek bizonyult… Első szentmiséjét június 26–án mutatta be a bácsalmási plébániatemplomban, több tucat paptestvére részvételével, akik között Iván fia is ott volt. Valljuk be, nem túl gyakran történik meg, hogy egy római katolikus pap a fiával misézik együtt.
    
– Ez számomra is hátborzongatóan izgalmas élmény. Arra kértem a fiamat, hogy az oltárnál álljon a jobbomon, hogy ezzel is kifejezzük az összetartozásunkat. Újmisés szónoknak az utamat oly sok atyai tanáccsal egyengető Binszki Józsefet kértem fel.

– Tudható már, hogy melyik plébánia lesz az első papi állomáshelye?
   
– Augusztus 1–jétől Baján, az egykor a ferences rend által vezetett Szent Antal-templomban leszek káplán – azon a helyen, ahol Iván fiam tizenkét évvel ezelőtt diakónusként nyolc hónapig szolgált. Általában a fiúk lépnek apjuk nyomdokába, most megfordul a helyzet.

– Papi munkája során mely területre helyez majd különös hangsúlyt?
   
– Amíg testi és szellemi egészségem engedi, minden felmerülő feladatot szeretnék lelkiismeretesen elvégezni. Egyelőre kápláni beosztást kapok, de ha érsek atya felkér, a plébánosi munka alól sem fogom kivonni magam. Ugyanakkor vallom, hogy „aki sokat markol, keveset fog”. Fogalmazhatnék úgy is, hogy nem akarom megváltani a világot, mert azt Krisztus már megváltotta… Elsősorban arra fogok ügyelni, hogy mindvégig imádságos lelkülettel végezzem a teendőimet, mert meggyőződésem, hogy a pap munkájának hitelessége az imádságból fakad. A szentmiséket is ilyen imádságos lelkülettel szeretném bemutatni. Két területet érzek kiemelten fontosnak: a gyóntatást és a jegyesoktatást. Az utóbbit azért is kezelem szívügyemként, mert negyvenhárom éven keresztül éltem házasságban – talán adhatok majd a jegyespároknak néhány hasznos, megfontolandó tanácsot. További két lelkipásztori terület áll még igen közel hozzám: az idősek, illetve a szegények és elesettek gondozása, vigasztalása. Papi jelmondatomul nem véletlenül választottam Lukács evangéliumának egy igéjét, újmisés emléklapomra is ez került: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.” Mindenképpen szeretnék méltó lenni ehhez a mondathoz.
    
Negyvenkilenc évvel ezelőtt elindultam a papság felé, és most megérkeztem. Meggyőződésem, hogy Isten nagyon szeret bennünket, és az én életem élő példa arra, hogy mindig többet kapunk tőle annál, amit földi szinten remélni merünk. Látszólag görbe vonalakkal is mindvégig egyenesen ír.
Fotó: Zsille Gábor