Világunkat igyekszünk úgy berendezni magunk körül, hogy minél „sterilebb” legyen. Komoly erőfeszítéseket teszünk, hogy egészségesebbek legyünk, életünk hosszúra nyúljon, a kellemetlen gondolatok elől pedig menekülünk – jobb esetben például munkába.
Most egy szegény, halálra ítélt író utolsó sorait olvassák. Elmondom, hogyan történt.
Vasárnapról hétfőre virradó éjjel hirtelen arra ébredtem, hogy már nem alszom. Ennek legfőbb oka a pokoli fájdalom volt: bal lapockám környékén becsípődött egy ideg.
Sok körülöttünk az árny. Mentem hazafelé
a szeptemberi éjszakában, mikor Y.
negyven év után kilépett a sírjából,
s mellém szegődött.
„Melyik gyermeknek ne lenne oka arra, hogy sírjon a szülei miatt?” Ez a Nietzschétől vett idézet olvasható Anselm Grün és Maria-M. Robben magyarul most megjelent könyvének elején. Már a lélektan tudományának kialakulásakor megfigyelték a szakemberek, hogy a gyermekkori tapasztalatok nagymértékben hatnak arra, miként alakul felnőtt életünk.
Kisfiúként igencsak lelkesen és izgatottan figyeltem, amikor Vitéz László rendületlen buzgalommal és a jó ügyek rettenthetetlen harcosaként püfölte husánggal vagy épp egy jobb sorsra érdemes palacsintasütővel a baljós kinézetű ördögöket, akik suvikszos pofájukkal természetesen mindig valami újabb gonoszságon törték a fejüket.
arra gondoltam
vénásan
aztán arra
nem segít
elfogadva a hazugságokat
még húzom egy ideig
szedem az emlékeket
minden nyom engem mutat
Ha már szeretteid
Sárgult fényképekről megmerevedve,
– Akár őslénytani leletek –
Maradtak,
S a valamikori barátok,
Ha ugyan (mi e szó?) voltak,
Családjukkal bíbelődnek,
Az angyalok mozdulatlanok.
Szélcsend.
Kövek zárt tere.
Égre nyíló ablakok.
Imára kulcsolt kezek.
Elveszettnek hitt forrásvizek
szökkennek fel szemedben.