Seregi Lászlóra emlékezünk

„Valójában outsider vagyok, kívülről csöppentem a balett világába” – vallotta magáról szerényen Seregi László mindig, amikor koreográfusi pályafutásának indulásáról faggatták. Eredetileg grafikusnak készült, majd felvették a Honvéd Együttesbe; a „mozgásszínház” eszköztárán keresztül itt talált rá önkifejezésének legalkalmasabb módjára. A néptánc mellett balettet is tanult; 1957-ben szerződtette az Operaház, ahol társulati tag, aztán balettmester, egy ideig balettigazgató, végül vezető koreográfus lett.

Meg lehet-e közelíteni egy szentet?

A válasz természetesen: igen. De nem akárkinek, és nem akárhogyan. Az sem baj, ha valaki – mert saját útja éretté teszi – segít ebben. Az is lehet, hogy már nem is tudjuk, kitől, mitől indíttatva, merre megyünk, de megyünk, mert jó. Mert egyszerűen csak őt követni és menni jó.

Mindnyájunknak saját utunk van itt a földön. Nem másolhatjuk a nagy példaképeket, még a szenteket sem ezen a téren. De ha figyelünk, útkeresésünk közben meghallhatjuk azokat a gondolatokat, megláthatjuk azokat a történeteket, amelyekre csakis a mi belső húrjaink rezdülnek meg. És ha hagyjuk, hogy egész testünk hangszerként rezonáljon az üzenetre, már nem tudjuk magunkban tartani annak az örömét, és „kénytelenek vagyunk” azt másokkal is megosztani.

Nyirő József emlékezete

„…mert nem igaz, hogy
négy szál hitvány deszkával
vége van mindennek.
A sorsok nem múlnak el.
Minden holttest letett ruha,
melybe a gyermek öltözik.
A temető a soha ki nem alvó
élet álarca csak.”
                                (Kopjafák)

Most, amikor a Székely Apostol, halála után csaknem hatvan évvel, végre útra kel, hogy szellemi „végrendelkezésének” megfelelően szülőföldjén, a rajongott Székelyföldön leljen örök nyugalomra, és halálon túli pünkösdi zarándoklatán politikai tűzijáték és méltatlan támadások homályosítják el jelentős életművének valódi értékeit – rendkívül fontos, hogy elővegyük könyveit, és újraolvassuk őket.
A Jézusfaragó ember elbeszéléseivel induló író még nem gondolhatta, milyen keresztet kell majd cipelnie élete végéig. A székely nép költői izzású krónikása nem sejthette, hogy idegenként a magyar emigráció egyik legmegrázóbb regényét, A zöld csillagot is papírra veti majd. Hogy hosszú száműzetésben, szerzetesi szegénységben néz majd farkasszemet a szörnyű kór képében körötte ólálkodó halállal, szívében csordultig telve a csillapíthatatlan sóvárgással az anyaföld után.

Vers

Minden nap elindulok,
hegyre kéne mennem,
de mindig a rontás az
erősebb szívemben.

Vers

Föl-föl a zászlót!
Mind aratás volt
eddig is élned,
mégse dicsérted
annyira, mint kell,
vér-szeretettel,
hálaadással,

Nézőtér

India sokszínűsége, kultúrája hazánkban is sokakat vonz. Ugyanakkor ez a világ nagyon messze van tőlünk, és nem csak a kilométerekben mérhető hatalmas távolság miatt. De hogyan viszonyulnak az országhoz az angolok, akiknek mégiscsak több közük van hozzá, mint más nemzeteknek, hiszen a maharadzsák otthona hajdan a „korona ékköve” volt?

A Keleti nyugalom – Marigold Hotel című filmből kiderül: majdnem úgy, mint más európai. Az esős szigetország lakóinak meghódításra már szerencsére nem, de felfedezésre nagyon is alkalmas hely a napsütötte vidék. Az útnak indulók csapata ezúttal nyugdíjasokból áll, akiket fontos dolog köt össze: az öregséggel folytatott küzdelem.

Belső térkép

Néhány héttel ezelőtt, április 27-én költőtársként én méltathattam a Kilencek költőcsoport hetvenedik életévüket betöltött tagjainak egyikét, Oláh Jánost. (A másik három ünnepelt író: Győri László, Konczek József és Péntek Imre volt.) Antológiánk, az Elérhetetlen föld 1969 végén jelent meg – több mint három év konok munka (küzdelem?) után. Első szerkesztői ülésünket a Pilvax kávéházban tartottuk. Azonnal felkeltettük a pincérek érdeklődését. Némelyikük fehér kabátján mintha áttetszett volna a paroli…