Hiszen minden keresztvetéssel a Szentháromságot valljuk meg, éppen úgy, ahogy rózsafüzér- és egyéb imádságaink során az Atyát, a Fiút és a Szentlelket dicsőítő fohászunkkal. E titok lényege az a megkerülhetetlen igazság, hogy Isten egy, de nem magányos – minden közösség ősforrása. Amikor az ember egyfajta belső hiányt érez, amelyet jobb híján úgy fogalmaz meg, hogy „egymaga kevés”, „nem jó egyedül lenni”, az egész mögött az a tény húzódik, hogy teremtettségünk a közösségi létre szól. A Biblia tudós magyarázói az ismert mondatban: „Teremtsünk embert a képünkre és hasonlatosságunkra!”, azt fedezik fel, hogy Isten máris a maga szentháromságos mivoltában szól hozzánk.
Ez a titok mindvégig ott lappang a Szentírásban, Jézus is tanítja, ám csak később, a zsinati atyák foglalták össze dogmatikai tétellé. Feltehetjük a kérdést: vajon szükség van-e a dogmákra? Lehet közlekedni útjelző táblák nélkül is, de úgy sokkal nehezebb és veszélyesebb. Hasonlóképpen: lehet hinni Istenben csak úgy, általában véve – de ha a biztos úton akarunk maradni, szükségünk van meghatározásokra, amelyek pontosan kimondják, hogy kiben és mit hiszünk. A Szentháromság hittétele, miszerint az egy isteni természetben három személy van, rendkívül fontos megfogalmazás: segít és megőriz, nehogy eltévedjünk a korunkra is jellemző nagy vallási kínálatban. Akik elvetik a keresztény istenfogalmat, nem lesznek teljesen vallástalanok, hanem sokistenhívővé válnak, különféle babonák és okkult tanítások veszik át az irányítást az életükben. Éppen ezért nagyon jó, hogy az ókeresztény egyházatyák megfogalmazták a Szentháromság hittételét – ám ezt a tanítást elevenné is kell tenni, és ez a mi személyes feladatunk. A mindennapjainkban is meg kell valósítanunk a Szentháromság hitét.
Az egyház közösség: a hívők testvéri közössége. Napjainkban nagyon sok ember inkább a közösség hiányát érzi, s kialakult egy hatalmas magányos tömeg. Szociológiai alapigazság: minél többen élnek egy városban, annál nagyobb a magányosok aránya. Egy időben Budapest- Újpalotán lelkipásztorkodtam, ahol egy-egy hosszú szalagházban négy-ötezer ember él: a lakóknak fogalmuk sincs, kik a szomszédjaik – tömegben élnek, de nem közösségben. Az egyház azt tanítja, azt kívánja elénk tárni, hogy tétlen közönségből tevékeny közösséggé kell válnunk. Olyan közösséggé, melyben az egységes célok, a feladatok közös végzése, a közös tanúságtétel, a közösen megélt gondok és örömök összekötnek minket. Bátran kimondhatjuk: földi létünk értelme és értéke az emberi közösség és az abban megvalósuló szeretet.
Lejegyezte: Zsille Gábor
