A számítógép- vagy az internethasználat teljes tiltása, a teljes absztinencia manapság aligha megvalósítható. A világhálót túlzó mértékben használók gyakran egy új világot, szinte egy egész családot építenek fel kapcsolataikból a neten. Hirtelen kiragadni őket e közegből azt jelentené, hogy megfosztják őket mindattól, ami ebben az időszakban még nagyon fontos értéknek tűnik számukra.

Az alábbi néhány intézkedés – amelyeket hidaknak tekinthetünk a függőség és a józanodás között – segítséget nyújthat ahhoz, hogy az internetet túlzóan használók ráébredjenek a változtatás szükségességére.

Felkészülő

„Mit lehet kezdeni egy fetrengve hisztiző háromévessel az utcán? Olyan kínos…” – kérdezi egy anyuka egy internetes fórumon a többi szülőtől. „Létezik, hogy valaki még kiskamaszként is ilyen hisztis legyen…?” – tépelődik egy másik. Az élethelyzetek különböznek, de az élmény közös: tehetetlenül, párbeszédre esélyt sem kapva állnak szemben hisztiző gyermekükkel a szülők.

A hiszti nem más, mint a szavak nélkül tomboló, tehetetlen indulat, amely akkor tör ki a gyerekből, amikor együtt van a szülővel (vagy más közönsége van), de nem tudja megfogalmazni dühe vagy szomorúsága okát. A szülők gyakran azt feltételezik, hogy a hisztinek célja van, vagyis puszta manipuláció – pedig ez az esetek többségében nem igaz.

Nyílt levél Szabó Máté ombudsman úrnak

Az alapvető jogok biztosa a közelmúltban két indítványt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz az új családvédelmi és családtámogatási törvényekkel összefüggésben. Beadványaiban az ombudsman azt kéri, hogy a család fogalmát terjesszék ki a jogilag elismert egyéb társkapcsolatokra is, és a törvény a családtámogatás szintjén se tegyen különbséget a „házassághoz hasonló társkapcsolatokban”, valamint a házasságon alapuló családban nevelkedő gyermekek között. A kérdéssel kapcsolatos nézeteit dr. Rédly Elemér nyugalmazott győri plébános egy, az ombudsmanhoz címzett nyílt levélben foglalta össze.

Tisztelt Szabó Máté Ombudsman Úr!

Nem tudom, Ön milyen családban nőtt fel, de én a mai napig hálás vagyok a szüleimnek, hogy önzetlen szereteten alapuló házasságkötésükkel olyan családot alapítottak, amelyben boldog gyermekként nőhettem fel, hat testvér közül ötödikként.

Ma, több mint öt évtizedes lelkipásztori, hitoktatói tapasztalattal a hátam mögött még inkább hálás vagyok nekik, hiszen az évek során sajnos egyre kevesebb boldog családban felnövő gyermekkel találkoztam. Szerényen éltünk, de soha nem irigyeltem gyerekkori ismerőseim közül azokat, akiknek mindenük megvolt, csak éppen a boldog családi otthon hiányzott az életükből. Nem irigyeltem őket, mert az ő gyermekkorukból hiányzott az a biztos tudat, hogy szüleikben feltétlenül megbízhatnak, hiszen a házasságkötéskor elkötelezték magukat egymásnak, és ígéretüket azóta is komolyan veszik.