2013/1. Találkozások, drámai helyzetek
{gallery}stories/Embertars/2013-01:200:300:1:1{/gallery}
Emléknap Kaposváron
Örömteli, hogy fiatalokat is vonzott az az emlékülés, amelyet – a somogyi megyehét eseményeinek egyikeként – a doni áttörés hetvenedik évfordulója alkalmából rendeztek meg a kaposvári vármegyeházán, január 11-én. Az ünnepi eseményen Szakály Sándor történészprofesszor Magyarország II. világháborús részvételéről beszélt, emléket állítva a „rosseb bakáknak” is – ahogyan a somogyi katonákat emlegették –, akik embertelen körülmények között vívták élet-halál harcukat.
„Imádom…!”
Felkészülő
– rikkantja a gyerek a desszert láttán, s a hívő szülők többsége reflexből máris mondja rá a figyelmeztetést: „Kisfiam, imádni csak Istent szabad!”
„Imádlak…” – suttogja bizalmasan a kislány édesanyja ölébe bújva, de máris jön a rendreutasítás: „Imádni csak Istent lehet.”
Szinte gondolkodás nélkül adjuk tovább ezt a régről belénk nevelt hitigazságot, függetlenül attól, hogy illeszkedik-e a helyzethez. Így egyszerűen elmegyünk egymás mellett: nem reagálunk arra, ami a gyerek számára az adott pillanatban olyan fontos, ráadásul valószínűleg nem is fogja érteni, hogyan kapcsolódik mondandónk az ő örömteli élményéhez.
Alkoholizmus, szenvedélybetegség
Felkészülő
Már megint ez a téma? Nem csodálkoznék, ha ez volna a kedves olvasó első reakciója a cikk láttán. S ez így természetes. Elegünk van már ebből a nehéz kérdésből, ami ráadásul olyan reménytelen. Jobb, ha nem is foglalkozunk vele! Ha segíteni nem tudunk, legalább ne terheljük magunkat még ezzel is. Így próbálunk védekezni az egyik legfájóbb érzés: a tehetetlenség ellen. Holott éppen ezzel sodorjuk magunkat és másokat is egyre nehezebben kezelhető helyzetekbe. Szinte mindegy is, hogy mi magunk váltunk-e csaknem észrevétlenül szenvedélybeteggé, vagy „csak” együtt élünk valaki más szenvedélybetegségével.
„Mi az a valóság?”
Az iskolai agresszió okairól
Mióta kislányom iskolás, sokféle hatás éri, s délután, amikor hazaér, változatos történeteket mesél. Az értelmetlen csúfolódás, a sok felesleges sértődés, a másik becsmérlése, ugratása nem lep meg, a gyerekek néha nagyon kegyetlenek egymással. Szavaikkal mélyebb sebeket ejtenek, mintha bokán rúgnák a másikat, vagy meghúznák a haját. Az agresszív gyerekek sokszor nemcsak a társaikat bántják, hanem esetleg önmagukat vagy az állatokat is.
Lélekszám, mélyrepülés
A tízmilliós lakosságszám hazánkban egyfajta lélektani határnak számít, így nem csoda, hogy az utóbbi hetekben számos fórumon előtérbe került a kérdés: vajon az új évben vagyunk-e még ennyien. A múlt esztendő első felének statisztikai adatai ugyanis azt jelezték, hogy az idei év elejére valószínűleg a bűvös tízmilliós szám alá csökken a népesség. Vagyis a születési, halálozási és bevándorlási mutatók alapján alighanem be kell vallanunk: a beharangozott világvégét ugyan túléltük, de bizony még a korábbiaknál is kisebb nemzetté lettünk, mondhatni törpévé.
Taizéi találkozó
Tanúságtételek Rómából
Az ifjúsági világmissziós közösség fiataljaival részt vettem a bizalom zarándokútján, Rómában. Megérkezésünk napján esti imára a Szent Pál-bazilikába mentünk. Az udvaron az apostol szobra előtt állva úgy éreztem, Szent Pál is gyakran föltehette Istennek azt a kérdést, amelyen aznap magam is sokat gondolkodtam: Miért vagyok itt, Rómában? Azt reméltem, ahogyan az apostol, úgy egyszer majd én is megértem, mi a küldetésem…
Jó hír egy zarándoktól
Másnap délután a Szent Péter térre indultunk, hogy együtt imádkozzunk a pápával. Útközben a hídnál megszólítottam egy afrikai árust, kíváncsi voltam, mit zörget a kezében. Egy kosár formájú fatálat mutatott, s felajánlotta, hogy huszonöt helyett húsz euróért odaadja. Egy pillanatra elgondolkodtam, mit éreznék, ha én volnék a helyében. Jólesne, ha a munkámat megbecsülnék, gondoltam.