Móser Zoltán Atlantisza

Móser Zoltánnal éveken át egy levegőt szívtunk az Eötvös József Kollégium falai közt. Kiderült, hogy egy követ is fúvunk. Diákkoromnak ő volt az egyetlen személyesen ismert fotóművésze… 1969-ben készítette el élete első portréképeit. Nem véletlenül az író Fábry Zoltánról, „a stószi remetéről…”, akit s általa a csehszlovákiai magyarságot az Ugat magyarul és németül című cikkben durva támadás ért a prágai tavasz reménykeltő hónapjaiban. A Madách Könyvkiadó akkoriban adta ki esszégyűjteményét, Stószi délelőttök címmel. Ennek záró fejezete a számkivetésre, pusztulásra ítélt szlovákiai magyar kisebbség védelmében 1946-ban írt A vádlott megszólal című „függeléke”. A cseh és szlovák értelmiségnek címzett kiáltvány csak huszonkét évvel később jelenhetett meg…

Csókos Varga Györgyi emlékére

Immár az elmúlt korok jeles festőivel találkozik korunk egyik nagy magyar művészasszonya. Csókos Varga Györgyi tavaly, december 6-án távozott közülünk az égi alkotóműhelybe. Hivatását, mesterségét tekintve képzőművész, iparművész, mozaiktervező, szövő-fonó takácsmester, néprajzi kutató, festőnövények etnobotanikus tudója, néprajzi gyűjtő, motívumkutató s művészeti író volt. Legbüszkébben élő alkotásait emlegette, anyai, nagyanyai, dédszülői minőségében. Nyolc gyerek, harmincöt unoka, negyvennégy dédunoka része a nagycsaládnak — nyolcvanhét leszármazottal.

Megváltás… Megváltás… Megváltás… — Wagner mantraszerűen visszatérő témája. Életművében kezdettől e fogalom titkát keresi, fürkészi, űzi, kutatja előbb fiatalos lendülettel, szinte gyermekien naiv hittel, később lázadó kételkedéssel és szerelemmel, majd bölcsességgel, hogy végül a kétségtelen bizonyosságban találjon rá. És már A bolygó hollanditól felbukkan a másik alapgondolat is: a részvét, a szenvedő, az elátkozott megmentésének vágya, amely a Parsifalban konkrét „tapasztalatként”, kijelentésként rögzül: A részvét váltja meg a világot.

Mire ezek a sorok megjelennek, még nem tudjuk, tizenkét Oscar-jelöléséből hányat fog díjra váltani Steven Spielberg legújabb filmje, a Lincoln. A felhajtás ugyan már éled körülötte, s tán most van az utolsó alkalom arra, hogy a holly- woodi filmipar egyik nagy gurujának legújabb alkotását józanul értékeljük. Nos, a Lincoln jó film. Nem zseniális, az csak egyvalaki benne: Daniel Day-Lewis.

Rendhagyó beszélgetés Krzysztoff Zanussival

A világhírű lengyel rendezőt, forgatókönyvírót, Krzysztof Zanussit a Pázmány Péter Katolikus Egyetem díszdoktorává avatták január 28-án Budapesten. Az egyetem rektora, Szuromi Szabolcs Anzelm premontrei szerzetes az ünnepségen elmondott beszédében hangsúlyozta: Zanussi kitüntetése nemcsak e katolikus intézmény, hanem a teljes magyar egyetemi élet szempontjából kiemelkedő esemény. A díszdoktori oklevél átvétele után lehetőség nyílt négyszemközt beszélgetni a jeles alkotóval. Kézfogásunkat követően — névjegy gyanánt — átnyújtottam neki január 13-i lapszámunk egy példányát, melyet maga mellé helyezett. Nem sejtettem, hogy ez az újság csakhamar fontos szerepet kap…

Hová lettél, homo moralis, homo aestheticus, homo ludens? — kérdezhetnék oly sokszor a homo digitalis korában. Mindazok, akiken sok múlik a kultúraközvetítés terén, akik karakteresen képviselik az értékeket, s nem hajlandók asszisztálni a romboláshoz, nyilván egyetértenek a Nemzeti Színház leendő igazgatójával, Vidnyánszky Attilával, aki egy helyütt kijelentette: „Nehezen egyeztethető össze, ha egy színész nagy dolgokról beszél és hitet akar sugározni a Nemzeti színpadán, miközben olyan tévécsatorna alkalmazásában áll, amely nap mint nap bűnök sorozatát követi el a kultúra és az emberi lélek ellen.”

Alsósztregován január 30-án adták át a magyar—szlovák regionális együttműködéssel újjászületett irodalmi emlékhelyet. A ma Szlovákia területén található XVIII. századi rokokó-klasszicista stílusú kastélyban született 1823. január 21-én Madách Imre, aki fő művét, Az ember tragédiáját is itt írta.
Madách 1864. október 5-én hunyt el, szintén Alsósztregován. Földi maradványait 1936-ban helyezték el a kastélyparkban. Síremlékén a Rigele Alajos által megmintázott bronzszobor egy kitárt karú, égbe emelkedő ifjút ábrázol, akinek lebegő alakja, behunyt szeme, arcának átszellemültsége vágyakozást tükröz. Sokan Ádám alakját vélik felfedezni benne, az örök kereső, új utakra törő embert…

Megesik, hogy az ember még nem készült fel arra, hogy egy bizonyos író műveivel találkozzon. Tud az alkotóról, látja írásait a könyvesboltok polcain. Sőt, azt is figyelemmel kíséri, ki mit mond, hogyan nyilatkozik a szerzőről, rajong-e érte, vagy éppen ellenkezőleg, kritikával illeti. Ám ő maga még nem mozdul. Várja a pillanatot, amelyben egy belső hang azt súgja: most.
Így vettem a kezembe Ljudmila Ulickaja — magyarul tavaly októberben megjelent — novelláskötetét, amelynek címe: A mi Urunk népe.