Görögkatolikus lelkiség

Miután túlléptünk a nagyböjti szent időszak felén, görögkatolikus egyházunk arra buzdít bennünket, hogy megfrissült erővel folytassuk a naggyá válást megcélzó és ígérő küzdelmünket. Teszi ezt egyrészt úgy, mintha csak most kezdenénk. Pedig már a negyedik vasárnaphoz érkeztünk! Igaz, hogy ennek kevés saját liturgikus szövege van énekeskönyvünkben (az előírás ismét úgy szól, hogy „a böjti időn kívüli” rend érvényes), viszont azok annál kifejezőbbek, hatékonyabbak. A reggeli istentisztelet énekének minden sora erről szól: „Jertek, munkálkodjunk a lelki szőlőskertben a bűnbánat gyümölcseit érlelvén, ne az evés és ivásban vesztegeljünk, hanem az imádság és böjtölés erényeiben buzgólkodjunk”.

A hét szentje

Házasságon kívül született 1591-ben, s bár nem tudjuk, kik voltak a szülei, a francia arisztokráciához tartozó de Marillac család tagjaként nevelkedett. A domonkos nővéreknél tanult Poissyban. Mély istenkapcsolatban kezdett kifejlődni misztikus lelkisége. Akkoriban azonban a terjedő tévtanítások miatt a misztikát gyanúsnak tartották, főleg egy nő esetében. Tizenhárom éves korában gyámja, Michel de Marillac kivette a kolostorból, és bevezette a párizsi udvari életbe. Bár felvételét kérte a kapucinus apácákhoz, gyóntatója és a család nyomására 1613 februárjában férjhez ment Antoine Le Grazhoz.

A liturgia alapelemei

Nemcsak a családokban, hanem bármilyen közösségben, egyesülésben fontos, kinek hol a helye: az asztal körül az étkezésben, a képzésben, a beszélgetés során, hol van a tagok, a vezetők és a vezetettek, a mester és a tanítványok helye. A tekintély mindig szék, pozíció kérdése is, még a demokráciákban is, ahol a közösség az egyenlőség elve mentén szerveződik meg. Bármi legyen is a forrása, a tekintély maga sohasem demokratikus, hanem hierarchikus, piramisszerűen felépülő valóság (és felelősség).

A Biblia üzenete

Lukácsot nem véletlenül nevezzük az irgalmasság evangélistájának, úgyhogy talán jobb is nem a tékozló fiú, hanem a tékozló Atya történetéről beszélni. Ezt a példabeszédet Jézus akkor mondta, amikor a farizeusok kérdőre vonták a „társasága” miatt. S valóban, a vámosok és bűnösök mind odamentek hozzá, hogy hallgassák. Ekkor mondja Jézus az Atyát bemutató három példabeszédet az elveszett bárányt kereső pásztorról, az ezüstpénzt kereső asszonyról és a tékozló fiút befogadó apáról. Ez utóbbiban a kisebbik fiú kikéri örökségét, és amikor azt elmulatva rájön emberségét is elemésztő szegénységére, hazamegy, hogy bocsánatot és új lehetőséget kérjen. A nagyobbik fiú nem veszi észre, hogy „minden az övé”. Képtelen az örömre – és így a megbocsátásra is. Önteltségében nem képes a szeretetre, és így megbocsátani sem tud testvérének.