A „tékozló Atya” története Lk 15,1–3.11–32

És megjelenik az apa, akit szinte látunk, amint napról napra kimegy az útra, hogy reménykedve nézze, visszajön-e még gyermeke. Aki már messziről felismeri a kiéhezett koldusban a fiát, és elébe szalad, mert „megesett rajta a szíve”. Nem kér számon, nem akarja „móresre tanítani”. Nem is engedi befejezni fiának bocsánatkérő beszédét, és ő maga sem keres nagy szavakat, hanem tettekkel fejezi ki az öröm és a befogadás érzését. Nincs itt helye jóvátételnek, hiszen az atyai megbocsátás ingyenes! Megvalósul benne az apai és anyai szeretet teljessége, mint oly sok helyen, ahol a Biblia Istenről beszél. Igen, a megtalálás öröme lobog benne, mint akiben már él a Jézus által elénk tárt tapasztalat: a „nagyobb öröm egy megtért bűnös miatt, mint a kilencvenkilenc igaz miatt” (Lk 15,7).


Sokakat megdöbbent az Atya viselkedése. Nem szabadna azonnal visszafogadnia a fiút, mondják, meg hogy előbb próbára kellene tennie a bűnbánat valóságát… Lehet, hogy emberileg igaz ez, de azt hiszem, hogy Isten nem tud „feltételesen” visszafogadni, nem tud részben megbocsátani – csak egészen! Jézus számára az Atya az, akinek „megesik rajtunk a szíve”. Ez a bibliai kifejezés emberi bensőnk megmozdulását fejezi ki, a legmélyebb érzelmi megmozdulást. Sokkal több ez, mint megkönyörülni valakin, vagy megszánni. Azt a spontán megindultságot fejezi ki, amelyet a másik ember baját látva érezhetünk, s ilyenkor szinte rögtön cselekvés is származik megindultságunkból.

A nagyböjt arra hív, hogy magunk is merjünk ilyen tékozlók lenni! Alázatosan észrevenni, ahol ettől távol állunk, s hálásan rácsodálkozni, amikor magunkat felülmúlva sikerül, és mindkettőben azt keresni, hogy merre hív Isten.