Magyar dokumentumfilm (2012)

Min­den­szen­tek ün­ne­pén va­la­men­­nyi üd­vö­zült­re em­lé­ke­zünk. Azok­ra, akik az élet pró­ba­tét­elei kö­ze­pet­te bi­zony­sá­got tet­tek erős hi­tük­ről.
A II. vi­lág­há­bo­rú bor­zal­mai so­rán so­kan ke­rül­tek olyan drá­mai hely­zet­be, hogy a hi­tük­höz, kül­de­té­sük­höz va­ló ra­gasz­ko­dá­sért, sőt, pusz­tán em­ber­sé­ges vi­sel­ke­dé­sü­kért is sú­lyos árat kel­lett fi­zet­ni­ük. Kö­zé­jük tar­to­zik a túl­nyo­mó­részt ma­gya­rok lak­ta dél­vi­dé­ki te­le­pü­lés, Torontálvásárhely lel­ké­sze, Gachal Já­nos is.

Amerikai életrajzi dráma (2010)

Sze­gény Micky Ward. Nem elég, hogy ki­rúg­ják az ál­lá­sá­ból, ama­tőr bok­szo­ló lé­té­re tö­rött kéz­zel kény­te­len edze­ni, fe­le­sé­ge el­hagy­ta, még ro­ko­na­it is ki kell bír­nia. Édes­any­ja — egy­ben me­ne­dzse­re — szá­mo­lat­la­nul kö­ti le szá­má­ra a mecs­­cse­ket, hogy hét lá­nyá­val együtt va­la­hogy meg­él­he­tés­hez jus­son, báty­ja pe­dig, az egyet­len bu­nyó­val hí­res­sé vált Dicky hi­á­ba lett drog­füg­gő, edze­ni sze­ret­né őt. Az HBO pe­dig jön, hogy do­ku­men­tum­fil­met for­gas­son a va­la­mi­ko­ri boksz­hő­sök­ről.

Spanyol ismeretterjesztő film (2002)

„Ref­lek­tor vagy ref­rak­tor?” — kér­de­zi a bá­csi, mi­köz­ben táv­csö­ve­met vizs­lat­ja. Én meg he­be­gek-ha­bo­gok. El­ne­ve­ti ma­gát, s ked­ve­sen meg­ma­gya­ráz­za a ti­tok­za­tos je­len­té­sű sza­va­kat.
Ágasváron va­gyok, a Mát­rá­ban, egy ama­tőr­csil­la­gász-tá­bor el­ső nap­ján. A mű­szert köl­csön­kap­tam, épp is­mer­ke­dem ve­le, s azon agya­lok, hogy az éj­sza­kai ész­le­lé­sig fenn bí­rok-e ma­rad­ni. Vé­gül si­ke­rül, s a fé­nyek ki­huny­tá­val fö­lénk bo­ru­ló csil­la­gos ég fe­lejt­he­tet­len lát­ványt nyújt — a tá­bor él­mé­nyét az­óta is ka­masz­ko­rom leg­szebb em­lé­kei közt őr­zöm. Az a hét olyan húrt pen­dí­tett meg ben­nem, amely — azt hi­szem — mind­an­­nyi­unk­ban kö­zös: a fel­fe­lé te­kin­tő, az is­me­ret­len koz­mosz bor­zon­ga­tó szép­sé­gén el­ál­mél­ko­dó em­ber őszin­te kí­ván­csi­sá­gát.

A nagy­vá­ros­ban ér­vé­nye­sü­lést ke­re­ső „té­koz­ló fiú” ap­ja be­teg­sé­ge mi­att tíz év után egy nyár­ra ha­za­tér szü­lő­föld­jé­re a ba­rát­nő­jé­vel, aki azon­ban elő­ször in­kább amo­lyan ka­land­nak tart­ja fa­lu­si tar­tóz­ko­dá­sát, hi­szen egye­tem­re ké­szül. De va­jon mi lesz a ter­ve­i­ből?

Egy gyer­mek éle­té­nek az ott­hon mel­lett leg­főbb szín­te­re az is­ko­la. Rá­adá­sul mi­nél idő­sebb, an­nál több időt tölt az in­téz­mény fa­lai kö­zött. Mind­az, ami itt tör­té­nik, egy élet­re meg­ha­tá­ro­zó lesz szá­má­ra. A ta­lál­ko­zá­sok ugyan­úgy, mint az el­vá­lá­sok.

Alexis Carrel (1873—1944) No­bel-dí­jas fran­cia se­bész, fi­zi­o­ló­gus no­vem­ber 5-én hunyt el Pá­rizs­ban. A vér­erek, az ér­se­bé­szet és a szerv­át­ül­te­tés te­rén vég­zett ku­ta­tá­sai új fe­je­ze­tet nyi­tot­tak az or­vos­tu­do­mány­ban. 1902-ben Lourdes­-ba za­rán­do­kolt, ahol szem­ta­nú­ja volt egy cso­dá­la­tos gyó­gyu­lás­nak — az él­mény egész to­váb­bi éle­tét, a hit­hez fű­ző­dő vi­szo­nyát meg­ha­tá­roz­ta. Ta­pasz­ta­la­ta­it 1935-ben Az is­me­ret­len em­ber cí­mű köny­vé­ben ös­­sze­gez­te — idé­ze­te­in­ket e mű­ből vá­lo­gat­tuk.

Sé­ta Csete György épí­tő­mű­vész­­szel — Isten kezében

„De amit a gic­­cses he­lyett ma épí­te­nek, ar­ra én azt mon­dom, hogy ocs­mány. Sem a lel­ke­met, sem a szí­ve­met nem ör­ven­dez­te­ti meg. A sze­mem­nek pe­dig mos­ta­ná­ban sem­mi­lyen hasz­nát nem ve­szem. Mert azo­kat az épü­le­te­ket, ami­ket kor­tár­sak ter­vez­nek, lát­ni se aka­rom” — val­lot­ta egy in­ter­jú­ban Csete György. Az ars po­e­ti­cá­nak be­il­lő so­rok egy­ér­tel­mű­en su­gall­ják, hogy az or­ga­ni­kus épí­té­sze­ti stí­lus kö­ve­tő­jé­vel van dol­gunk. Ám va­jon van-e ér­tel­me a „ha­gyo­má­nyos” és a „mo­dern” fo­gal­ma­kat hasz­nál­ni, és ezek­kel ki­bé­kít­he­tet­len el­len­tét­pá­ro­kat al­kot­ni? Épí­tész­kö­rök­ben in­kább így hall­hat­juk: ha­zai és nem­zet­kö­zi — mi a ha­za­i­val tu­dunk hoz­zá­já­rul­ni az épí­té­szet­tör­té­net­hez. A ve­szély mind­két eset­ben fe­nye­get: az el­zár­kó­zás és az után­zás is tucatépületeket szül­het.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2003)

Bé­cset le­szá­mít­va nincs más olyan eu­ró­pai nagy­vá­ros, mely an­­nyi szál­lal kö­tőd­ne hoz­zánk, mint Krak­kó. Egye­te­mét ma­gyar­or­szá­gi di­á­kok lá­to­gat­ták, szé­kes­egy­há­zá­ban ma­gyar ki­rályt, ké­sőbb er­dé­lyi fe­je­del­met ko­ro­náz­tak len­gyel ki­rál­­lyá. A hat­va­nas évek­ben „kö­te­le­ző kul­tu­rá­lis za­rán­dok­ként” sok fi­a­tal lá­to­ga­tott el ide. Krak­kó ma­gyar ván­do­rai nem mu­laszt­hat­ják el, hogy fel ne ke­res­sék Szent Hed­vig — II. Já­nos Pál avat­ta szent­té — és Bá­tho­ry Ist­ván er­dé­lyi fe­je­de­lem, len­gyel ki­rály sír­em­lé­két. Fur­csa ta­nú­ja a tör­té­nel­mi kap­cso­la­tok­nak a ki­rá­lyi pa­lo­ta egyik fest­mé­nye, me­lyen a fel­tá­madt Krisz­tus sír­ja kö­rül áb­rá­zolt ka­to­nák „mar­co­na, baj­szos” ma­gya­rok. Miklauzic Ben­ce do­ku­men­tum­film­jé­ből az is ki­de­rül, mi­ért mond­ták a krak­kó­i­ak: csak olyan bort igyál, amely Ma­gyar­or­szá­gon ter­mett, és Len­gyel­or­szág­ban ér­le­lő­dött.