Ha Taron járok, lovagok „jelennek meg” előttem reneszánsz díszben, hölgyek selyemsuhogású ruhákban.

Ebben a kis nógrádi (korábban hevesi) faluban összesűrűsödik az idő. Előttem templom, arrébb romfalak. Kérdezem, mi ez? Egy idősebb asszony ennyit mond: „Lőrinc vára.” Régész barátom rábólint. A tudomány 1976-ig azt hitte, reneszánsz vagy barokk kastély falai. Kíváncsiságból megásta, aztán feltárta, kváderköveket, cserepeket talált. Középkoriakat. Majd betemették a kutatóárkot, mindent visszaadtak a földnek, a legjobb konzerválónak.

Állok a templom falainál. Századok óta látogatott szentély, mégis tele van rejtéllyel. Mint feladvány fogadja a művészet szakértőjét, de az irodalmárhoz is kérdést intéz: mi a vízió? S ha azzal vetjük össze, hogy megjelenhet egyszerre írásban, képen, zenében – az építészetet sem kivéve –, nem az-e a további kérdés, hogy tér, idő kapcsolatában nem jelentkezhet- e a matematikai gráf-elmélet, a kombinatorika egyik ága, amely persze szakembernek szóló kihívás, az ő tollára való…

Parallax

A húsvéti ünnepek záróakkordja a locsolkodás, melynek során a férfiak illatos vizet locsolnak nőismerőseikre, általában mondókával kísérve a cselekményt. A néprajzi kutatások számos népi hagyományt és játékot tártak fel, melyekben tombol a jókedv, huncutság, ötletesség. A locsolkodás szokásának értelmezésekor Bálint Sándor néprajztudós, a legszögedibb szögedi, ismert könyvében, melyben a karácsonyi, húsvéti és pünkösdi népszokásokat elemzi, azt írja:

„Az öntözés kétségtelenül a tavaszi lustratio egyik erotikus célzatú változata, amelynek eredete még nem egészen tisztázott. Mindenesetre keresztény hagyományok is szövődnek bele, hiszen hajdan a vízbemerítéssel, leöntéssel történő keresztelés húsvét táján volt. Amikor az egyház már az esztendő bármelyik napján keresztelt, az ősi gyakorlatot a nép tartotta fönn, alkalmazván a maga sajátos szemlélete és igényei szerint.”

Február óta Rómára figyel a világ. Húsvétkor is milliónyi szempár nézi majd, amint az újonnan megválasztott Ferenc pápa áldását adja a városra, a világra. Most azonban pörgessük meg ujjunkkal a földgömböt, és állítsuk meg annál az országnál, ahonnan Róma új püspöke érkezett, aki az elkövetkezendő években egyházunk főpásztora lesz. Tizenháromezer kilométer távolságot áthidalva telefonon beszélgettem Bobrik Györggyel (képünkön), aki 1948 óta él Argentínában, és sokáig a Buenos Aires-i Mindszentynum elnöke volt.

– Önök hogyan fogadták a hírt, amely szerint Jorge Mario Bergogliót megválasztották pápának?

– Nagyon meglepődtünk. Tudtuk, hogy az előző konklávé idején ő volt a második esélyes. De arról is értesültünk, hogy most, Rómába indulása előtt azt mondta híveinek: a kora miatt nem hiszi, hogy megválasztanák. A lakosság nagy része kimondhatatlanul boldog volt. Az argentinok amúgy is nagyon lelkesek. A beiktatási ceremónia napján hatalmas tévéket állítottak föl a nagyobb városok utcáin. Mindenki kint volt, és figyelte a képernyőn az eseményeket.

– De amint hallottuk, voltak olyanok is, akik nem örültek…

– Aki nem örült, az a kormány és a politikusok. Erősen baloldali kormányunk van, amely a katolikus egyházzal, hogy úgy mondjam, nem ápol nagyon baráti viszonyt.