Országjáró
Egyházmegyei családtalálkozó Badacsonytomajon
A szőlőtő és a szőlővessző krisztusi példázata volt a mottója annak a családos szüreti zarándoklatnak, amelyet szeptember 28-án rendeztek meg Badacsonytomajon. Az egyházmegye családpasztorációs munkacsoportja harmadik alkalommal szervezett zarándoklatot a családok számára. Az eseményen ezúttal százhetvenen vettek részt.
Országjáró
A vidéki plébániák közül utolsóként a budakalászi közösséget látogatta meg a főegyházmegyében Erdő Péter bíboros, esztergom–budapesti érsek. A hétvégi vizitációval kapcsolatban Kálmán József plébános kérdésünkre elmondta, hogy az anyagi és jogi állapot felmérése mellett számot adhattak a plébániai közösségek fejlődéséről és értékeiről is, s mindkettő örömteli dolog.
Nyolcszáz éve végeztek a merénylők II. András feleségével
Történelem – és történelmi tudat. Mi az, ami az időben bekövetkezik, s mit tudunk róla? Milyen kép él bennünk a múltról, mivé formáljuk magunkban – utólag, mindig csak visszapillantva az időben? Olykor persze kísérletet teszünk némi tisztázásra. Rosszabb esetben az aktuális igényeknek és az adott kor tudatállapotának megfelelően alakítjuk, torzítjuk a múltról alkotott képünket. Ezzel szeretnénk kidugni fejünket a történelem elsüllyedt – és minden pillanattal elsüllyedő, ám valóságos – verméből.
Nyolcszáz esztendeje halt meg – vált gyilkosság áldozatává – Gertrúd királyné, II. Endre magyar király (1205–1235) felesége, Szent Erzsébet és az országépítőnek nevezett IV. Béla király édesanyja. A törékeny hölgy – mert hiszen milyen lehet egy huszonnyolc éves, többgyermekes anya – életét férfitőr oltotta ki (vagy valamilyen szúró-gyilkos eszköz). Mit tudunk Gertrúdról? Elsősorban azt, amit Katona József drámája és Erkel Ferenc operája tár elénk. Egy gonosz, kegyetlen, érzéketlen, áruló hajlamú, erőszakos hatalombitorló, akinek halálán méltán ujjong fel a nemzeti kebel. A történettudomány egy ideje a maga tudományos módszertanával igyekszik árnyaltabbá tenni a képet, elkülöníteni a történeti hitelességet az irodalmi megjelenítéstől. A nyolcszázadik évforduló újabb jó alkalmat kínál ehhez. A szentendrei Ferenczy Múzeum – Majorossy Judit történész munkájának köszönhetően – igen gazdag, láttató kiállítást tár a látogatók elé Gertrúd koráról és személyéről. S természetesen ellátogattunk Pilisszentkeresztre, felkerestük Horváth Sándor dékánnal, a pilisszentkereszti Polgári Kör Egyesület elnökével az egykori pilisi ciszterci apátság romjait. A templom szentélyében temették el 1213-ban Gertrúd királynét.
Egy mondat a ferences szerzetestől
A kolostorkertből letekintek a tengerre. Nem kell messzire emelnem pillantásomat, lábam alatt a kék végtelenség. Mert a tenger – ha szimbólumot keresek – maga a végtelenség. Valahogy igyekszünk megragadni ezt, ember módra megragadni ezt a csodálatos valamit, amiről tudunk ugyan – tudjuk a végtelent, a teljeset, a tökéletest, az időtlent –, de csak vágyként, elérendő jóként él bennünk. Az olajfákon zöld bogyók, még idő kell hozzá, mire beérnek. Lám, óhatatlanul írtam le: még idő kell hozzá. Az idő kalodája, s egyben a téré. Ám itt, a porati ferences kolostor kertjében mintha mégis kiszabadulnék ebből. Áldott perc az ilyen, s talán ezért kellett elutaznom Liburiába, hogy ismét rátaláljak. Megszólal a Mária Magdaléna-templom harangja. A harang fölött a kereszt. Ránézésre nyilvánvaló, hogy ferencesek „laknak” itt. Ők ugyanis a tornyot – itt ezt a falszerű tornyocskát – a szentély fölé emelik, ezzel is jelzik a templom lényegét, az Oltáriszentség helyét. Ferences diák korom óta szeretem ezt a szép fölkiáltójelet.
A Biblia üzenete
Az október 6-i gyásznapon mi is feltehetjük az örök emberi kérdést a mai olvasmány szavaival: meddig még az erőszak, miért a gonoszság? (Hab 1,2) Olyan távolinak tűnik az ígéret, hogy „az igaz élni fog hűségéért”. Érdemes végiggondolni, hogy valóban hiszem-e ezt. Élem-e a hit erejét? Megtapasztaltam-e ezt életemben, vagy csupán mondom, mert így „tanultam”?
Számomra megkapó, ahogyan evangéliumunkban (Lk 17,5–10) a tanítványok őszintén ki tudják mondani hitük korlátait, és éppen ebben kérnek megerősítést: „Növeld bennünk a hitet.” Ezután első olvasatra inkább elkeserít Jézus válasza. Vajon nem azt kell-e ebből kiolvasnom, hogy akkora hitem sincs, mint a szederfának?
Liturgikus etikett
Bizonyára minden hívő ember számára egyértelmű, milyen lelki, lelkiismereti adottságok szükségesek ahhoz, hogy valaki áldozhasson. Itt és most csak a szentáldozásnak a „liturgikus etikett” szerinti megfontolásait vesszük sorra.
Az Oltáriszentséget kapjuk; a szentségi Jézus mindig ajándék az egyház számára, amire az ő irgalma és kegyelme tesz méltóvá és ad jogot egyházában. Nem „jár nekem”, hanem kapom. Éppen ezért a miséző papot kivéve nagyon ritka esetekben fordul elő az egyház gyakorlatában, hogy valaki önmagát áldoztathatja meg; tehát nem vesszük ki a szentostyát a cibóriumból, és nem mi vesszük el a kelyhet az oltárról. Kapjuk.
Görögkatolikus lelkiség
Bizonyára minden ember érzi lelkében vagy szíve mélyén a vágyat, hogy jó legyen. Illetve, hogy minél jobb legyen. Talán azok is így vannak ezzel, akik nem tudatosítják magukban ezt az igényt, vagy engedik, hogy az „élet hullámai” elfedjék azt. A lelki életet élő ember viszont tudatosan törekszik a jóra, ezért igyekszik az erényeket gyakorolni. S ha nincs elég ereje ehhez, akkor imádságában Istenhez fordul. A bizánci liturgiában az evangélium felolvasása előtti imádság így kéri ezt Krisztus Urunktól: „Oltsd belénk a te boldogító parancsolataid félelmét, hogy minden testi kívánságot legyőzvén, lelki életet éljünk, mindent tetszésed szerint gondolva és cselekedve.” Az imádság és az erények szorosan összetartoznak. A keresztény ókor atyái közül sokan beszélnek erről.
A hit erényéről Szent Ágoston azt mondja: „A hit révén hiszünk, a remény és a szeretet által imádkozunk, de hit nélkül sem remélni, sem szeretni nem lehetséges”, főleg pedig imádkozni nem tudunk. Nisszai Szent Gergely így ír emez erény és az imádság kapcsolatáról: amikor az imában fogadalmakat teszünk, az eszközt jelent hitünk növelésére.
Lengyel grófi családból származott, Beyzymyben született 1850 tavaszán. Édesapját 1863-ban a januári felkelésben való részvételéért halálra ítélték. Ezután édesanyjával Kijevbe költöztek, Jan itt fejezte be a középiskolát. 1872-ben a galíciai Stara Wielben belépett a jezsuita noviciátusba. 1881-ben szentelték pappá Krakkóban.
Tizenhét évig a fiatalok nevelésének szentelte magát a tarnopoli, majd a chyrówi jezsuita kollégiumban. Közben meghívást kapott Istentől egy másfajta misszióra, ezért 1898-ban, negyvennyolc éves korában Madagasz kárra utazott, hogy a leprások között szolgáljon. Ambahivoraka lepratelepén, a sivatagban szörnyű körülmények között, teljesen elhagyatva éltek a betegek, mintegy százötvenen. Sokan nem is a betegség miatt hunytak el, hanem éhen haltak. Jan atya két hét elteltével levelet írt tartományfőnökének, Rodolphe de Scorraille-nak, amelyben segítséget kért. Ő maga pedig meghozta döntését, hogy végleg ezeknek az embereknek szenteli az életét. Oda költözött a telepre, s mindennap megerősítette a leprás betegeket abban, hogy ők is szerethetők, és érdemesek arra, hogy megmentsék őket.